Mák Ferenc: Az isonzói kegyelet

Gyűrődések

Mák Ferenc

Mák Ferenc

Úgy állok az Isonzó smaragdzöld víztükre feletti parton, hogy érzem, a lábam alatt meglazulnak a kövek, és elindulnak a mélybe. A hátam mögött a Karsztot még derűssé teszi az őszi napsütés, csak a hűvös szél jelzi, hogy komorabb is tud lenni a táj, ha fogytán a kegyelem, az isteni jóindulat, amely a két hajdani géppuskaállás között ma is megtartja a függőhidat. Akit nem emel a bízodalom, bizony nem lép a padlóra. Aki nem tudja, hogy a Szent Hegyen jár – Monte Santóként jelzik a térképek – elbátortalanodik. Pedig a Nagy Háború ama híres regénye szerint errefelé Mihály arkangyal oltalmazta a kiválasztottakat. Már csak ő, és más senki.

Utunk amolyan kegyeleti kirándulás, a Nagy Zoltán vezette könyvtárosok társaságának őszi utazása az első világháború rettenetes küzdelmeinek színhelyeire, az Isonzó völgyébe és a Doberdó fennsíkjára vitte a már jól összeszokott társaságot. Az utak nagy részének a résztvevőjeként alig hiszem, hogy lenne szebb feladata a közössége iránt elkötelezett embernek, mint végigjárni a nemzeti emlékhelyeket – a történelmi valóságot a maga teljes szélességében –, Vereckétől Doberdóig; a honfoglalástól a nemzethalál emlékét őrző lövészárkokig. Csak ott, az események helyszínén lesz igazán tartózkodó az ember, mert fegyelemre szorítja a táj lelke, s ettől megszelídülnek az indulatok is. Óvatos lesz, ha Sorsról, feladatról, vállalásról és elkötelezettségről mond véleményt.

Caporetto (Kabarid) ma alig pár ezer lakosú város, falai alatt még igen keskeny a lefelé robogó Isonzó. Eddig kell eljönni, hogy Európa-díjas múzeumában találkozzon az ember a tárgyiasult iszonyattal. A szlovén nép 1991-ben a város helytörténeti múzeumát alakította át az első világháború kegyeleti színhelyévé, ahol már nincs jó és rossz katona, csak az elesettek, az áldozatok, a legyilkolt kiszolgáltatottak emléke készteti főhajtásra a látogatót. A bejáratnál a jobb oldali falon vagy száz meggyötört katona kinagyított arcképe mered a látogatóra, a bal oldali falon legalább száz kőkereszt jelzi a sorsuk beteljesültét. E két fal között kell elvonulnia a kései utódnak, az emlékezőnek. 1915. június 23-a és 1917 késő ősze között az Isonzónál megmerevedett fronton tizenkét csatában 650.000 olasz és 420.000 monarchiabeli (magyar horvát, bosnyák, oláh, tót, rutén és ki tudja még milyen nemzet katonája) veszett oda a hatalmas öldöklésbe. A sorrendben tizenkettedik, a caporettói ütközet után mozdult el a front a Piáve felé, délnek, hogy majd csak az 1918. évi őszi összeomlás vessen véget a háborúnak, a lövészárkok gyötrelmének. A doberdói „gladiátoriskola” alig 21 éves neveltje, Somogyváry Gyula a visszavonulás nagy-nagy fölfordulásában kérdezte félhangosan: érdemes volt? „Érdemes? Felelj front! […] Valami hang megszólat bennem: – Érdemes. Nem az emberekért, csak magunkért. A katonabecsületért. Azért, hogy arcul ne kelljen köpnünk önmagukat. Azért, hogy egy késői, tisztább, nemesért hevülő nemzedék elmondhassa: nem mindenki volt rongy 1918-ban.” Pedig akkor a hátországban már az otthonok sem voltak meg.

A Doberdó vidékén érthető, hogy egymást követik az olasz katonai sírkertek, közöttük a legnagyobb a Redipuglia mellett lévő, ahol még a karszt köveiből épült kálvária is katonai sisakkal, szuronnyal és löveggel emlékeztet a végkimerülésig tartó öldöklésre. S utána mindjárt következik a foglianói temető, a monarchia katonáinak ma már szépen gondozott nyughelye. Egy-egy kőhalom jutott a mintegy kétezer áldozatnak, s néhol a frissen fölírt név, az utólag elhelyezett fénykép, és a nemzeti színű szalag jelzi, hogy az utódok mégis megtalálták a régen elveszett fiút, férjet vagy apát, s a gondviselés már a nyomukba szegődött az elesetteknek.

A visintini Magyar Kápolna

A visintini Magyar Kápolna

Egy igazi nagy fohászt azután a visintini Magyar Kápolnánál mondhat el a kései látogató – közöttük én is, aki általában későn találtam meg népem nagy, kimeríthetetlen és véget nem érő emlékezetét. És mégis szép ez így: Verecke és Munkács, az Isonzó és a Piave közötti nagy hazában, ahol nem rőffel mérik az érdemest, hanem hűséggel és szeretettel mindazt, ami egyébként mérhetetlen: a kárpát-medencei magyar világot. Köszönet érte az útitársaknak is, akiknek fohásza elhozta a Délvidék részvétét is. (Magyar Szó, 2011. október 21.)

Mák Ferenc

Mák Ferenc későbbi cikke, ami az utazással kapcsolatos:
Mák Ferenc: Halottainkról csöndben és viharban 

A bejegyzés kategóriája: Szlovénia, Szlovénia-Olaszország 2011
Kiemelt szavak: , , , , .
Közvetlen link.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. Birtalan Judit szerint:

    Nagy érdeklődéssel,de ugyanakkor fájdalommal a szívemben olvastam el Mák Ferenc “Barangoltunk Szlovéniában és Olaszországben” c. cikkét,amelynek tartalmához,valamint irodalmi-esztétikai megfogalmazásához szívből gratulálok! Tisztelettel:Birtalan Judit és Birtalan József.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*