Mák Ferenc: Halottainkról csöndben és viharban

Gyűrődések

Mák Ferenc

Mák Ferenc

Gyászmise volt minap a mártír halottainkért, és az emlékezés hangulata erőteljesen átrajzolja köröttem a világot. A novemberi temetői csönd napokon át velem maradt, a hófehér krizantém-illatú hallgatás eljön velem az otthonom küszöbén túlra is. Most is úgy vagyok vele, hogy ha nagyon odafigyelek csak a gyertyák halk pattogását, szelíd sistergését hallom a világból. Azt figyelem, hogyan születik a csöndben az emlékezés. Évtizedek óta minden utam, minden kerülőm és kitérőm a lármától való menekülés, a csöndesség birodalmának a keresése. Egyike lettem azon keveseknek, akik rendületlenül hisznek a csend teremtő erejében, abban, hogy az igazán szép és jelentős emberi dolgok a lármás világ birodalmának határain kívül születhetnek meg. A levelek hullása is hallható volt a sírkertben, amikor a csokrokat átadtam hajdanvolt szeretteimnek, köztük azoknak is, akiket nagyanyáink soha nem temethettek el. A délutáni nap sugara áttörte a dércsípte lombokat, különös színt varázsolt a főhajtás köré, és én megismertem azt az alsóvárosi ragyogást, amely valahonnan a gyermekkor világából tört elő. Ezért van az, hogy csak itt találkozhatok vele, csak akkor van részem benne, amikor hazajövök. Ez a glédicsek csendje, amely varjúkárogással van a lila ég peremére tűzve. Olyan ez a kerti csönd, hogy szinte körül lehet ülni. Bácskai, faluszáli, halványuló pasztellek hallgatása. És mögötte ott vannak e régi világ békéjének kevésszer megáldott lakói, a felmenők. Távoli temetők lehajló lombjai alatt csak mostanában értettem meg, hogy már az is kegyelmi állapot, ha valakit a szülőföldjén kísérhetnek szerettei az utolsó útjára. A doberdói katonatemető fölött viszont hirtelen borult be az ég: vastag kárpitként takarták el a felhők a napot. Még a kezünkben voltak a koszorúk, amikor a halk morajlásból egyszerre iszonyatos égzengés lett, és a hatvan lépcsőfok felénél a nyakunkba szakadt a bóra. A karsztok rettenetes ágyúrobaja, mely mögött mintha a kilencven éve megmerevedett front kelt volna életre. Forrva, sisteregve, mennybéli óceánként szakadt a nyakunkba a zápor – mindazok szenvedésének megelevenedett jelképeként, akik e gondozott katonatemetőben leltek végső hazára. Földig hajoltak a ciprusok, tépett ágaikat kévébe kötötte a szél. Mondják a karszt lakói: a bóra nem is szél, hanem járvány, s amerre megfordul miazmát és bacilust szór szét a vidéken. „Más becsületes szélnek a kellemetlen volta mellett akad egy-egy jó tulajdonsága is – írta föl jegyzeteibe egy régi utazó. – A Sirocco például szintén nem barátja az ideges, reumás emberiségnek, de legalább langyos, és végig öntözi a karsztmögötti vetéseket.” A Tramontana hideg, metsző, nagyon emlékeztet az otthoni, alföldi széljárásra, rokona a böjti szeleknek. Egészen más a Bóra, amelyben valamilyen megmagyarázhatatlan düh tombol, szinte fölülről szakad az emberre. Záporával kimossa ugyan a vidéket, de rendre pusztulás támad a nyomában. Nem áldás a lakosok számára, hanem büntetés. Mint a járványok: még csak a tüsszentésnél tartanak, de már elborította a testet a hidegrázás. A karszt legeldugottabb viskójának lakója is tudja – a gyermekkora történeteivel szívja magába –, hogy hol születik a Bóra. Van, ahol látni vélik azt a szürke szirtet, amely mögött rejtőzik, mielőtt dühösen útnak indulna, másutt egészen biztosak abban, hogy a hegyek mélyén rejlő jégveremből fagyos tűzhányóként szökik a magasba, ezért oly kegyetlen, amikor visszahull a földre. És van olyan hely is, ahol az alkonyi felhők rajzából tudják, hogy virradatra megérkezik az ítéletidő. Én mégis úgy érzem, a bóra a katonatemetők fölött lebegő nyughatatlan lelkiismeret égzengése. A tengeri fenyők, a pineák szegélyezte visszaúton értettem meg a doberdói színjáték valódi lényegét; a gondozott kert csak látszólag a csend birodalma, egy-egy pillanatnyi megnyugvása a történelemnek. Hiszen ott, az isonzói és a doberdói lövészárkok vidékén öltözött egykor lármába a mi világunk, hogy többé sehol ne legyen nyugalma az embernek. A súlyos lövedékek pályájára állt a világ, hogy örök lármában gondolkozzon el azon, mivé is lett apáink csöndes birodalma, melynek foszlányai az ökörnyállal együtt már csak az alsóvárosi glédicsek ágain akadnak meg.

Mák Ferenc

Szövege megjelent az újvidéki Magyar Szó 2011. december 3.-i számának Gyűrődések című rovatában. (Az eredeti cikk a Magyar Szó-ban)

Mák Ferenc korábbi cikke, amit az utazásról írt:
Mák Ferenc: Az isonzói kegyelet

A bejegyzés kategóriája: Szlovénia, Szlovénia-Olaszország 2011
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*