Huszársirató

Gyűrődések

Mák Ferenc

Mák Ferenc

Ezévben ismét résztvehettem az Országos Széchényi Könyvtár és az MKE Műszaki Könyvtáros Szekciója által minden évben megszervezett a Kárpát-medencében fellelhető magyar emlékek ujrafelfedezését célzó utazások idei, ezúttal Galiciát meglátogató túráján.

A Nagy Háború elkeseredett csatáinak vidékén értek utol az idei ősz első borús és komor napjai, a súlyos felhőkből olykor eleredt az eső, és a dermesztő telet jósoló szél alkalmanként a csontomig hatolt. A galíciai égbolt megbonthatatlan csöndet borít a katonasírokra, s ha olykor a felhők között rést talál magának a napsugár, lajtorjájának fényében olybá tűnik, mintha a valamikori őrjáratok egyik ügyeletese vonulna ég és föld között. A kegyelet a szívembe lopja csöndes harangszavát.

Muhr Ottmar emlékműve Limanowán

Muhr Othmar emlékműve Limanowán

A Limanovánál 1914. november 28-a és december 18-a között az orosz katonákkal vívott háború sok drága áldozata ellenére is fényes győzelemként vonult be a magyar történelembe. A legelkeseredettebb csatát december 11–12-e között Muhr Othmár ezredes vezetésével a 9. huszárezred, a jászkunságból besorozott Nádasdy-huszárok vívták a hegyoldalba állásaikat megerősítő orosz egységekkel. Parancsnokukkal együtt számosan vesztek oda a rettenetes öldöklésbe – emléküket ma a csata színhelyén a Gustav Ludwig építész tervezte olasz reneszánsz-stílusú kápolna-mauzóleum őrzi. A gondosan ápolt sírkertben a kereszteken Deutsch Jenő, Hajdú Mihály, Erős András, Vizsoly János neve olvasható, másutt Popkiewicz Peter, Trzaska Aleksander és Bendejczuk Wasyl fölé borul a sírhalom. Molnár Ferenc, aki a csata másnapján járt a helyszínen, az Egy haditudósító emlékei című könyvében úgy vélte, a limanovai csata „gyújtópontja volt galíciai nagy győzelmünknek”, a Nádasdy-huszárok éjszakai harca pedig „minden fájdalmas csodálatot megérdemel”. A magyar sereg éjszaka kapta a parancsot, hogy lovaikat hagyják a faluban, és a meredek magaslaton gyalog nyomuljanak a hegygerincig húzódó lövészárokba. Mire azonban fölértek, a koromfekete éjszakában az oroszok már elfoglalták a területet. Molnár Ferenc leírása szerint: „A tisztek gyalogrohamra vezényelték huszárjaikat. A pelyhes állú magyar fiúk karabélyaik agával mentek neki a szuronyos, gépfegyveres orosz hadnak, és minden tűzön, szuronyon, golyószórón keresztül éjfélutántól másnap délelőtt tizenegyig verekedtek az ellenséggel. […]  Ha az ember a tetőn áll, halottak fekvéséből még a futás irányát, a futó ember mozdulatait is látja” – tette hozzá. A haditudósítónak két, egymáshoz nagyon közel fekvő halott huszár mellett kellett elmennie, le kellett hunynia a szemét, nem tudott a véres arcukba nézni. A kis erdő szélén már temették a halottakat. A népfölkelők takarítottak a csatatéren. Olyan itt a táj, „mint a körképeken: a szelíden simuló, napsütötte dombok, apró majorságok, enyhe hajlású völgyek, a háttérben a havasfejű hegyekkel”.

S most én folytatom a komor emlékezést: a hegygerincről, a ritkás, kicsi erdő – inkább csak liget – széléről látni lehet az egész lankás, enyhén lejtő, dombos-völgyes csatateret. És egy kicsit az elmúlt évszázad magyar történelmét is, a lejtő, lefelé szakadó időt, a véres küzdelmeket, a nagy verekedéseket, a rengeteg kiontott vért, a szerteszét heverő áldozatokat, drága halottainkat, akikért már nem tehetünk az égvilágon semmit, de semmit. Túl komor köröttem a gyász, egyszerre évszázadnyira terebélyesedett. Csak a lengyel táj mélabúja enyhít valamit a már-már elviselhetetlen szívtáji szorításon. A közösen állított és ápolt emlékmű tanúsítja, a lengyel nép mérhetetlen hálát érez az áldozatok iránt, történetírójuk szerint a Nádasdy-huszárok megmentették a vidéket az orosz megszállástól. (Később ez is megváltozott, de most jó ezt elhinni, jó ebbe kapaszkodni.)

Ahol valamikor elszórtan, jó messze egymástól módfelett szegény parasztházak hevertek, nyomorult, ritkás gyümölcsösökkel, a viskók előtt öregebb fákkal, ma jómódról árulkodó, takaros hétvégi házak sorakoznak: békés tekintetű lengyel emberek otthonai. A város zaja messze elkerüli az emlékek ligetét. Molnár Ferenc egykor innen vitte magával a háború legszebb emlékét. Sehol nem mondták egymásnak a bajtársak oly szeretettel, hogy fiam, fiaim, mint itt, a halál fenyegető közelségében. „Ha valaha, életem során csak egy pillanatra is fogalmam lett volna arról, hogy háborúban így fogják egymást szeretni az emberek, ahogy most látom, nem lett volna az emberi rosszaság miatt soha egy keserű napom sem” – írta beszámolójában az egykori haditudósító. Valahol az időben elmerült viskók mögött most jászkun huszárok lovainak dobogása rémlik föl. Mikor a küzdő felek elvonulnak a csatatérről, másnap a győztes hadsereg arra kijelölt csapatai a legnagyobb gonddal kitakarítják a harcteret, „mint valami hatalmas ünnepség után a lakoma termeit”. És a széttiport lankát elborítják a sírhalmok, mígnem ezeket is elsimítja az idő.

Mák Ferenc
(Magyar Szó, 2017. október 23.)

Mák Ferenc további cikkei a túrához kapcsolódóan

Mák Ferenc: A magyar szabadságharc lengyel emlékezete
(Magyar Szó, 2017. október 19.)

Mák Ferenc: Lengyel mezőkön, békés emlékezésben
(Magyar Szó, 2017. október 30.)

Mák Ferenc: Gyóni Géza Fájdalma
(Magyar Szó, 2017. november 6. )

Mák Ferenc: Pásztor Ferenc levele Galíciából
(Magyar Szó 2017. november 13.)

Vissza

 

A bejegyzés kategóriája: 2017 Dél_Lengyelország, 2017 Przemysl-Limanowa, Przemysl 2016
Kiemelt szavak: , , , , , , .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*