Vajda Erik emlékére

“Gyertyáim fölött csillagfényt gyújt az éj,
s tündökölsz te ott, amíg csak el nem ég.
Elkísérsz, velem vagy, mindenhol Te vársz
bíztatást sugallva, menni kell tovább.”

Tisztelt Tagtársak!

Mély megrendüléssel értesültünk arról, hogy Vajda Erik, a Magyar Könyvtárosok Egyesülete 1994-1998 közötti elnöke, az MKE Műszaki Könyvtáros Szekció alapító elnöke, 84 éves korában, 2014. május 14-én délelőtt 10 órakor, hosszú, türelemmel viselt betegségben elhunyt.

2000-ben Vajda Kornélnak nyilatkozott életéről, munkásságáról. (Megjelent a 3K-ban, 2000. 7. sz.) Az “…ugye nem kell bizonyítanom a könyvtárak és könyvtárosok kulcsszerepét…” címmel megjelent riportból részleteket idézve emlékezünk rá.

„Azt hiszem, nagyon szerencsés ember vagyok az indíttatásomat illetően. Apám kettős végzettségű volt, jogász és botanikus–biológus. Botanikusként elsősorban a növénytársulásokkal, cönológiával foglalkozott, és mivel ezt nem lehetett a hagyományos módon, préselt növényekkel dokumentálni, fényképezni kezdett. Így derült ki, hogy művészi tehetsége is van, fotóművész lett, később a Magyar Fotóművész Szövetség elnöke. Anyám pedig festőművész volt, nagyon tehetséges posztimpresszionista festő. A család nagyon sok nyelven beszélt, az angol, német, francia mintegy a minimumnak számított. Ehhez képest én le is maradtam, hisz franciául csak gyengén tudok. Viszont oroszul csak én tanultam meg a családból, apám épp csak annyira, amennyire az első világháborús hadifogságban ragadt rá.

Hatalmas könyvtárunk volt, és mindent olvashattam, amit csak akartam, de jóindulatú tanácsokat is kaptam apámtól: ezt vagy azt kézbe vehetnéd, arra talán ráérsz még, stb.  A másik életre szóló indíttatást az iskola adta. A budapesti református gimnáziumba jártam, a híres Lónyayba. Itt a kultúra szinte minden ágában intenzív eligazítást, útmutatást kaptam.

Pályakezdésem nem húzódott el, csak éppen nem könyvtárosi pályakezdés volt. 25 éves koromban – mint három éve végzett agrárközgazdász – 25 állami gazdaság gazdálkodási, pénzügyi, jövedelmezőségi (bizony, már akkor eszünkbe jutott ez a szó) dolgaiért voltam felelős. Ami viszont könyvtárosi pályakezdésemet illeti, az nemcsak elhúzódott, hanem véletlenszerű is volt. Ennek előzménye 1956 és azt követő sorsom. Kistarcsára internáltak, de megjártam más “gyógyhelyeket” is. 1957 vége felé, szabadulásomkor fizikai munkás lettem. Végül 1960-ban, volt osztálytársaim és egyetemi kollégáim unszolására mondtam, hogy ha tudnak állást, szóljanak. Így lettem szakkönyvtáros és szaktájékoztató a Lőrinci Fonóipar nevű vállalatnál.

Amikor könyvtárosi/szaktájékoztatói állást kaptam, nem voltam könyvtáros, csak könyvtárlátogató ember, de gyorsan felfogtam, hogy mire van szüksége a felhasználóknak, az én akkori esetemben a műszaki szakembereknek. Tudtam, hogy hiába tanulom meg a könyvtárosságot és a tájékoztatást, ha nem értek ahhoz, amiről tájékoztatnom kell. Ezért megtanultam a fonástechnológiát és ami még ehhez kellett. Emellett hamar elmentem az akkori OMKDK-ba könyvtárosságot tanulni, és még a formális tanfolyamok előtt tanultam Balázs Sanyitól egy csomót. Utána szakkönyvtárosi tanfolyam, aztán a Polzovics Iván féle felsőfokú dokumentalista képző tanfolyam és- amellett, hogy rendbe tettem a könyvtárat-hamarosan létrehoztam egy új tercier tájékoztatási rendszert az üzemben. Erre felfigyeltek a “hálózatosok”, kivált amikor megnyertem leírásával (ez lett később első monografikus publikációm) a MTESZ éves szakmai pályázatát. Kidolgoztam egy tervet a textilipari szakmai tájékoztatás egészére is.

Később az OMKDK-ban referenszes (ha úgy tetszik: tájékoztató könyvtáros) lettem, ami nagyszerű iskola, ha nyitott szemmel és szívvel csinálod. Aztán állománygyarapító lettem, majd Lázár Péter mellé kerültem, aki mind mesteremként, mind pályám segítőjeként olyan nagyon fontos volt nekem, mint amilyen fontos volt a hazai szaktájékoztatás egész történetében. Sokat olvastam és – nagyszerű szakemberekkel, az említetteken kívül mindenek előtt Sebestyén Gézával – dolgozhattam. A szabványosítási és információkereső rendszerekkel kapcsolatos munkák során olyanoktól tanulhattam, mint Fügedi Pétemé, Ungváry Rudolf.

Könyvtári és tájékoztatási munkásságom legáltalánosabb jellemzője az, hogy részben önszántamból, részben körülményeim folytán a szakma nagyon sok részterületét műveltem aktívan, ha szabad mondani: az átlagosnál mélyebben. Amikor bekerültem a szakma nemzetközi életébe – mint annyi mindent, ezt is Lázár Péternek köszönhettem – a későbbi tudásom fő forrását jelentő, nem egyszer világhírű szakmai személyiségek mindig azon csodálkoztak, hogy miként lehetek több területen is “specialista”. A nagy és gazdag országokban ugyanis jellemző az egy-egy területen utolérhetetlen tudással és – gyakran – invencióval rendelkező alkotó, de sokkal kevesebben vannak, akik “áttekintését vágyják az egésznek” (vagy legalább jelentős részének). El is mondtam nekik, hogy egy kicsiny és szakemberekben sem a nagy országokhoz mérhető potenciállal bíró országban az ember rákényszerül, hogy a szakma több területét művelje az átlagosnál mélyebben. Hát én is erre “kényszerültem”. Szakterületeim: tájékoztatás, könyvtári szabványosítás, az információs rendszerek (és ezen belül is kiemelten az információkereső rendszerek) és szolgáltatások szervezése/fejlesztése, a tájékoztatási-könyvtári együttműködés ösztönzése és szervezése, a gépesítés/automatizálás mindenkori eredményeinek gyakorlati hasznosítása. Nemzetközi szervezetekben végzett munkám nem kizárólag, de elsősorban a nemzetközi szabványosításra terjedt ki. Az IFLA Tudományos és Műszaki Könyvtárak Szekciójának társalapítója, alakuláskori, első titkára, majd elnöke voltam.

Merre vinném a könyvtárügyet, ha egyedül rajtam állna? Megkísérelném méltó és jövőt ígérő színvonalra emelni a képzést, és felszámolnám a néhol talán formálisan törvényes, de megfelelő akkreditáció híján burjánzó “zugképzést”. Ennek másik oldalaként rendezném a könyvtárosok (különösen az alsó és középszint) tarthatatlan bérhelyzetét. Másodsorban igyekeznék átgondoltabbá, a világos fejlesztési koncepciót szolgáló célokat finanszírozóvá tenni a fejlesztési összegek juttatását. Fokozott törvényi és végrehajtási kényszerhelyzetbe hoznám az állami és önkormányzati könyvtárfenntartókat. Egyszóval: arra törekednék, hogy a szakkönyvtárak a szakinformációs igényeket a teljes elektronikus és hagyományos forráskészletből a legjobb európai vagy amerikai szinten szolgálják ki, a közkönyvtárak pedig hagyományaik megőrzése és a kultúra közvetítése mellett váljanak területük információs központjaivá.”

Nyugodjék békében!

Magyar Könyvtárosok Egyesülete Elnöksége