Nagy Kovács Mária szobrászművész kiállítása Szegeden

Nagy Kovács Mária – a keresztény szellemiség szobrásza – bronzban, majolikában és terrakottában

Szegedi kirándulásunk alkalmával, március 8-án, csodálatos kiállítást tekintettünk meg a Szegedi Dóm Látogatóközpontjában: Nagy Kovács Mária – a keresztény szellemiség szobrásza – bronzban, majolikában és terrakottában címmel.

A kiállítás több szempontból is érdekes volt: amellett, hogy a huszadik század egyik legkiválóbb és legtermékenyebb magyar szobrásznőjének alkotásait láthattuk, aki – Nagy Zoltán, a Műszaki Könyvtáros Szekció mindannyiunk által tisztelt és szeretett (most tiszteletbeli) elnökének édesanyja – a kiállítás rendezője és szervezője pedig Zoltán testvérei, Nagy András és Bekay Nagy Maya. A kiállítás megnyitóján, február 6-án, köszöntőt, dr. Kiss-Rigó László szeged-csanádi püspök, az elmondások szerint egy  nagyobb  elemző tanulmánynak  is beillő  megnyitóbeszédet pedig dr. Keserű Katalin művészettörténész, professor emeritus, mondott.

Nagy Kovács Máriának nemcsak szobrászalkotópályája, élettörténete is rendkívüli: 1910. augusztus 25-én született Budapesten, Glaser Mária néven. Kiváló képességei már korán megmutatkoztak. Már öt éves korától zenét tanult, rajzolt, festett és agyagfigurákat mintázott. Tíz éves korában egy festőművész rajztanár irányításával tanult tovább. A Bajza utcai Epreskertben (ahol az 1870-es évektől festői és szobrászműtermek jöttek létre, majd a Magyar Képzőművészeti Főiskola elsősorban szobrászati képzésének helyszíne), Mária iskolásként sok időt töltött, tehetségét már ott felfedezték.

Pedagógus oklevelet szerzett. Már a főiskola előtt tanult Erdei Dezsőtől, majd Bory Jenőtől. 1932 és 1938 között a Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolán Varga Nándor Lajos és Kisfaludy Stróbl Zsigmond tanítványa, az utóbbi osztályában végzett.

1936-ban megkapta Budapest székesfőváros díját főiskolai díját, amellyel olaszországi tanulmányutat tett. A főiskola elvégzése után, ugyancsak a Főváros ösztöndíjával egy évet dolgozott a Római Magyar Akadémián, majd ezt követően elnyerte az Olasz Állam egyéves szobrászati ösztöndíját is, és ismét a Római Magyar Akadémián alkotott. Nagy hatással volt rá az olasz művészet, de sohasem vált egyetlen korszak vagy mester követőjévé; a korabeli olasz művészettel való ismerkedésnél nagyobb gondot fordított a múzeumlátogatásokra, a római és olasz művészet egyetemes érvényű hagyományában való elmélyülésre.

A főiskolán és Rómában készített hat szobrát (ezek egyike a klasszikus szobrászati hagyományok szerint, bronzból készült Keresztelő Szent János szobor, valamint az Olasz lány, Korsós nő, Korcsolyázó nő, Papp Imréné és Giovanni Onori portréja) 1940-ben kiállították a XXII. Velencei Biennálén (Magyar Pavilon külön terem). Korai munkái között egyaránt vannak egyházi és világi témák, portrék, kisplasztikák, domborművek.

 

A Győr, Nádorvárosi templom számára 1941-42-ben készített, részben festett terrakotta Keresztút domborművei Szőnyi István freskói között foglalnak helyet.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ugyanebben az időben alkotta a budapesti városmajori templomban elhelyezett, mészkőből faragott Fájdalmas Szűzanya és Evangelista Szent János szobrait, valamint a terézvárosi templomban felállított Skapulárés Boldogasszony ruskiczai és Szent Antal carrarai márvány szobrait.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Pécs városától 1941-ben megbízást kapott Janus Pannonius szökőkutas emlékművének elkészítésére. A haraszti mészkőből kivitelezett emlékmű 1945-ben bomba támadásban elpusztult. A Janus szobor kismodelljét bronzba öntve kiállították az 1942-ben Milánóban tartott Magyar Hét keretében és a Triennálén is.

 

 

 

 

 

 

A háborús évek alatt készült Tavasz Emberi Üdvözlet c. kétalakos szobor-kompozíciói a Műcsarnokban való kiállítás után, ugyancsak az ostrom alatt semmisültek meg.

 

Mária sokat dolgozott, szobrainak első kritikusa, Radocsay Dénes a Szépművészet című folyóirat 1941. évi számában Az idei Ferenc József-díjak című cikkében – amikor Mária elnyerte a Ferenc József Jubileumi Szobrászati Díjat – kiemelte művészetének következetességét, melyet „nemes önmérséklet, céltudatos tervszerűség és az anyagok feletti biztonság jellemzett“. Egy évvel később, 1942-ben (a Toldi Miklós a malomkővel, Keresztelő Szent János, Olasz lány, Krisztus-fej és egyéb művei alapján) pedig megkapta Budapest Székesfőváros Nagyplasztikai Díját.

 

Kovács Mária 1941-ben házasságot kötött dr. Nagy Zoltán (1908 Dombegyháza – 1994 Budapest) művészettörténésszel, majd négy gyermekük született, akiket gondosan, szeretetben neveltek. 1945–1950 között Szegeden éltek.

Mária a szegedi Művészeti Szabadiskolában a szobrászat és a kerámia tanára; ebben az időben a vásárhelyi kerámiával foglalkozott, mázas kerámia kisplasztikákat és domborműveket készített.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ezt követően a kor szellemének megfelelő témákat– munkásokat, parasztokat, sportolókat – formázott meg monumentális alkotásain.

 

Nagyon sok köztéri művet alkotott, ezek nagy része egyházművészeti témájú, életnagyságú bronz, kő- és kerámiaszobor.

A későbbiekben elnyert díjai: a Corridoniai Kiállítás Aranyérme (1972), az Urbinói Egyetem Ezüstserlege (1985), az Európa Parlament Elnökének Díja (1986).

Első önálló kiállítása 1940-ben volt a Velencei Biennálén, majd 1947-ben Szegeden, a Katolikus Házban, 1982-ben, Tatán, a Kuny Domokos Múzeumban és Oroszlányban, a Művelődési Központban, majd 1983-ban, Esztergomban, a Balassa Bálint Múzeumban.

Erről a kiállításról írta Pusztai László: „A válogatás az 1930-as évek végétől napjainkig követi nyomon Nagy Kovács Mária életútját. Közel 60 plasztikai alkotás tárja elénk a gazdag, dolgos életmű pillanatokban is mérhető rezdüléseit, az anyaggal való küzdelem folyamatait. Elsőnek szembetűnő az a sokoldalúság, a műfaj által adott lehetőségek kiaknázása, mely a portrétól kiindulva bemutatja, hogy mire képes a szobrászat a hagyományos kis- és nagyplasztikában, a fémdomborításban, a színtelen és mázas kerámiában, az anyagok alakításában jártas alkotó esetében. Ezért, továbbá a nem titkolt, mindenkor és ma is vállalt emberközpontúságért, az emberi test formai szépségeinek és lelki megnyilvánulásainak korszakoktól függetleníthető megjelenítéseiért is figyelmet érdemelnek e művek.”

1985-ben a szegedi Móra Ferenc Múzeumban volt önálló kiállítása, 1992-ben Budapesten, a Belügyminisztérium kultúrtermében (Andrássy út 55.), 2001-ben Feltámadás címmel Esztergomban, a Keresztény Múzeumban.

A közgyűjtemények közül művei megtalálhatók a Magyar Nemzeti Galériában, a szegedi Móra Ferenc Múzeumban, Olaszországban, Faenzában és a trieszti Sztavropulosz Múzeumban.

 

Köztéri szobrai (a teljesség igénye nélkül):

Budapesten:

Fájdalmas Szűzanya, Evangélista Szent János (kőszobrok, Városmajori templom, 1941–1942)

Skapulárés Boldogasszony ruskiczai és Szent Antal carrarai márványszobor (Terézvárosi r. k. templom, 1941–42)

Jézus szíve, Mária szíve (Terézvárosi Plébániatemplom, 1957)

Stáció, Rákosfalvai Sz. István plébániatemplom, 1980

Három táncoló kislány (márvány, XII. ker. Kiss János altábornagy u.-i ált. isk., 1990).

 

 

 

 

 

Vidéken:

Keresztút (Győr, r. k. templom, 1940)

Stáció (14 terrakotta dombormű) Győr, Nádorvárosi templom, 1941–1942);

Toldi Miklós (bronzszobor, Balatonlelle, 1942)

Keresztelő Szent János (bronzszobor, Tata, 1944 majd újra felállítva 1989)

Janus Pannonius (bronzszobor, Pécs, 1944)

Stáció – Levétel a keresztről
a 14 majolika dombormű egyike
színes majolika
Battonya, 1948–1949)

 

 

 

 

 

 

Relief (Dunaújváros, 1952)

Fürdőző nő (kőszobor, Dunaújváros, 1953)

Teknősbéka
kő,
Székesfehérvár, Várkörút,
Óvoda, 1960)

 

 

 

Tűzoltó (kőszobor, Komló, 1960);

 

Anya gyermekkel
6 négyzetméteres kődomborműv
Tatabánya, 1961)

 

 

 

 

 

Darvak (Székesfehérvár, autóbuszállomás, 1965)

E rövid pályatörténet is mutatja milyen rendkívüli, kiváló alkotóművész-nőt ismerhettünk meg, de mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy vissza is emlékezhetünk arra a sokszínű (a szó több értelmében is) kiállításra, amelyen sajátos, művészileg megformált szobrokat (életnagyságút is), domborműveket, kerámiákat, a köztéri művekről fotókat is láthattunk, amelyekből néhány biztosan megmarad az emlékezetünkben.

Egy idézettel zárom ezt a kiállításbemutatót: Jelenits István Széchenyi-díjas piarista szerzetes, teológus, író, magyar és hittan szakos tanár, tartományfőnök a Nagy Kovács Mária kiállításán című írásából (megjelent Az ének varázsa című könyvében, Új Ember Kiadó, 2000): „vannak művészek, akiknek életművét ez az elmúlt néhány évtized megérlelte, s akik mindenfajta nehézség és küzdelem között, sőt éppen azok között, nagy életművet tudtak alkotni. Talán nem is tudták, hogy a kortársak megismerik-e őket, de az utókornak és nekünk mégis átadják ezt az életművet. Megköszönjük ezt és talán azt érezhetjük, hogy nem hiába múlt el, ami elmúlt, s nemcsak pusztulást hagyott hátra, hanem valamifajta példát is. Példát arra, hogy a sebek is tündökölni tudnak, és hogy az élet a maga botorkálásában is teli van csodával. Kodály mesélte, hogy a Psalmus Hungaricus bemutatója után valaki odalépett hozzá, és azt mondta: köszönöm, mert jobb emberré lettem, miközben hallgattam ezt a művet. Azt hiszem, hogy mi, ennek a kiállításnak a nézői is jobb emberré leszünk, amikor ezek között az alkotások között járunk.”

Azt hiszem, mi is ezt éreztük a szegedi kiállítás után.

Balázs-Arth Valéria