Édesapám szerencsés volt

Nagy Géza:
Édesapám szerencsés volt: végigharcolhatta a világháborút

Nagy Géza

            Kicsi voltam, amikor meghalt, a háborús élményeiről nem hallhattam tőle. Néhány irata megmaradt. Azokban a forrásokban, amelyeket átnéztem, róla személyesen nem találtam információt, csak az ezredéről, illetve egyes hadmozdulatokról. Ezekből próbálom összeállítani a katona-képét.

Nagy Géza
az édesapám

Édesapám, Nagy Géza Kolozsváron született. 1914-ben 22 éves volt; befejezte a jogi egyetemet, és augusztus 1-jén megkezdte katonai szolgálatát, mint “egyéves önkéntes”.  A kolozsvári cs. és kir. 35. tábori ágyúsezredbe került, amely a 35. gyalogos had­osztályhoz (ho.) tartozott. Ez a ho. augusztus 26-tól szeptember közepéig a vesztes lembergi csatában harcolt, majd visszavonult a magyar határra. Apám ezalatt a szokásos nyolc hetes kiképzésben részesülhetett, vélhetőleg október elején került az orosz frontra.

Az orosz fronton

    A 35. ágyúsezred október 3-án a Duklai hágón átkelve keletre indult és részt vett az egész októberben folyó chyrowi csatában (ma Khyriv, Ukrajna, Przemysltől D-re 30 km-re). November elejére kedvező lett a helyzet, visszatértek a magyar határra, de rögtön bevagonírozták őket és Sziléziába indultak a németek segítségére. Itt először a Warta folyó környéki harcokba kapcsolódtak bele. 1915-ben a Przemysl visszafoglalását (máj. 3.) és a gorlicei áttörést követő offenzívában – német alárendeltségben – a Lengyel Alföldön nyomult előre. 1916-ban is itt, illetve a mai Fehéroroszország – Ukrajna területén vett részt a Bruszilov-offenzíva megállításában.
Édesapámat ’15. aug. 1-jén zászlóssá, ’16. aug. 1-jén hadnaggyá léptették elő; 1916-ban II. oszt. ezüst vitézségi éremmel tüntették ki az orosz fronton. Itt történt, amit édes­anyámtól hallottam: Egy robbanás teljesen eltemette apámat. A tisztiszolgája rögtön segítséget hívott és nekiláttak kiásni, így életben maradt.

Az olasz fronton

             1917 május végén a 35. ho. az Isonzóhoz került, itt harcolt  – az olaszokra nézve katasztrofális – caporettói áttörésig. Novemberben a Piave mellett “ment állásba”.  – Egy irat tanúsága szerint édesapám  az olasz fronton a 94. roham zászlóaljnál szolgált.

A francia fronton

            A 35. ho. 1918 július elején Franciaországban egy elvérzett német ho. helyére vitték, Verduntől 18 km-re. A  szeptember 12. és 13-án vívott s.-mihieli csatában főként amerikaiak voltak ellenfelei, rendkívül nagyszámú tüzérséggel. Ez a csata “hatalmas záróköve volt a 35. tábori tüzérezred küzdelmeinek; utána már csak a hazaszállítás és Kolozsváron a leszerelés következett” írta Solth Imre.
Arról, hogy édesapám járt-e a francia fronton, nem találtam adatot. 1918. november 1-jén tüzér főhadnaggyá léptették elő, de hogy hol, az nem derült ki számomra.

1918. után

    Miután Erdély román kézre került, és a kolozsvári mezőgazdasági főiskola Mosonmagyaróvárra költözött, édesapám oda beiratkozott. 1920-ban tagja volt  a magyaróvári gazdász karhatalmi zászlóaljnak, majd a  debreceni vadász zászlóaljnak.
márc. 28-án Debrecenben leszerelt. Járadék nélküli hadirokkantnak nyilvánították oka:  idült ízületi csúz, kéthegyű billentyű elégtelenség jelentékeny szívnagyobbodással. Részt vett még a  nyugat-magyarországi felkelésben is, ’21. nov. 26. – ’23. ápr. 3. közt.

        Miután Szolnokon talált egy városi tisztviselői állást, 1926-ban megnősült. A II. bécsi döntés után visszament Kolozsvárra, én ott születtem. 1943. februárban a szíve felmondta a szolgálatot. Így nem kellett megérnie, hogy szülővárosát másodszor is elfoglalták a románok.

Felhasznált irodalom:

Solth Imre: Tüzéreink. Kolozsvári cs. és kir. 35. tábori ágyúsezred.
In: Erdélyi ezredek a világháborúban.
Szerk.: Deseő Alajos. Ardói kiadó, Bp. é.n.  (293-295. old.)

Vissza