Gyűrődések
Mohácsot elhagyva a lankás láthatár peremén egyszerre feltűnik a Harsány hegy szabályos, gúla-szerű alakja. Dél-Baranya misztikus Olymposza minden szépségét fölvillantva, verőfényes napsütésben úszik, de így sem hagyja feledni, hogy voltak komorabb idők is, amikor a menekülőknek mutatta az utat, jelezve az oltalom ösvényét. Pataky András, kopácsi és laskói tanító Rettegő türelem (1997) című, az 1990-es évek szerb agressziójának kegyetlenségeiről beszámoló naplójában olvasom: „A Harsány hegy alig látszik, mert szomorkás idő van, de fölsejlik még ebben a homályban is. Oda kell mennem, hiszen régen is irányt mutatott őseinknek, hogy merre kell menekülni. Hej, hányszor kellett észak felé menni a menekülőknek?!” S a drávaszögi magyar nemzedékek tanító mestere 1992-ben a véres február 15-i események nyomasztó terhével a szívében kelt útra, hogy hírt vigyen „a nemzetünkről leszakítottak” szenvedéséről. Akkor is a Harsány hegy irányába nyugatnak, majd Mohácson át észak felé vezettek a háború kegyetlenségei elől menekülők utjai. Egyszerre sötét árnyék telepszik a lelkemre; húsz évvel ezelőtt én is láthattam az elpusztított drávaszögi falvakat és a rommá lőtt Eszéket. Vajon mit találok ma a régi kínok és szenvedések földjén?
Az Országos Széchényi Könyvtár kiránduló csoportját Andócsi János, az eszéki Magyar Oktatási és Művelődési Központ igazgatója – egyébként régi jó barátom – fogadta, aki a horvátországi magyarok helyzetéről és mindennapjairól tartott előadását követően megmutatta az eszéki óváros egynémely feltűnő szépségét is, a Ferenciek templomát és zárdáját, a megyeháza előtti tágas teret, a megyei levéltár épületét, és a még megmaradt várfalakat. A vár fénykorát erődként a XVIII. században, a török alóli fölszabadító háborúk idején élte, s a helyreállítást követően épületei ma is őrzik történelmi patinájukat. Reményt és hitet sugároz a főterén álló Szentháromság szobor, melyet – ahogyan úti kalauzunktól megtudom – a XV. századi pestis áldozatainak emlékére 1729-ben emeltek. Megilletődöttségemben egyszerre rádöbbenek: Eszék barokk emlékekkel színezett neoklasszicista pompája alig jelenik meg a magyar irodalomban. S ha mégis, rendre háborúk, hadjáratok, véres ostromok és kegyetlen pusztítások történeteibe ágyazva. Nem lehet feledni: Szulejmán és a török hadak egykori fölvonulási területén járunk, ahol a Zrínyiek emlékezete is megkísért.
A kelet-szlavóniai magyar falvakban sem emlékeztet már semmi a háború pusztításaira, Szentlászló, Haraszti és Kórógy az elmúlt két évtized során újjáépült. De bármilyen takarosak is ezek a települések, egykori, az Árpád-kortól az évszázadok során folyamatosan megőrzött arculatuknak ma nyoma sincs már.
Harasztiban Szenn Péter református lelkész az egykori prédikátorok emlékét megidézve beszél a falu múltjáról, népének tragikus történetéről. Szavaiból ki-kicsendül a megpróbáltatásokat túlélők acélos elszántsága, és az isteni kegyelem derűje. A református parókia és templom mellett újonnan létrehozott néprajzi múzeum ereklyeként őrzi a népélet megmentett értékeit.
Pataky András az 1990-es években született naplójában följegyezte: Szentlászlón egyetlen ép ház sem maradt, a falu lakatlan, ahogy Kórógy is azzá vált, portáit az évek során fölverte a gyom. Az egykori takaros, hófehérre meszelt házak helyén ma vonalzóval tervezett, uniformizált épületek sora hirdeti az újjászületés nagy történetét. Kórógyon, a termésüket hullató gesztenyefák alatt egyetlen lelket nem látok az utcán, délidőben lakói minden bizonnyal visszavonultak az otthonaikba.
A református templom ajtaja nyitva, a küszöbét takaró szőnyegen cerberusok helyett két heverésző macskakölyök különös nyugalomról árulkodik; nem zavarja őket, hogy a bejárat mellett koszorút helyezünk el, majd felettük átlépve belépünk a hófehér áhítat templomába.
Kórógy szorgalmas magyarjai ugyan újjáépítették a szétlőtt templomukat, én azonban még emlékezem azokra az időkre, melyeket Paraky András naplójában a templomgyújtogatók koraként emlegetett. Különös volt az a háború, a középkori inkvizíciót is megszégyenítette. „Nemcsak embereket, de templomokat is égettek” akkoriban.
A könyvtárosok társasága már Szlavónia egykori tölgyesinek megmaradt ligetei között robog tovább délnek, engem azonban még mindig a közelmúlt emlékei kísértenek. A megmaradásért való küzdelemben, ha az ember élete van veszélyben, sokszor meg is kell alázkodni, és el kell tűrni a megkínzatást – olvastam Pataky András Rettegő türelem című kötetében, aki arra is figyelmeztetett, hogy a „gonoszoktól távol könnyű vigyázkodni”, de otthon, egészen más a helyzet.
Hosszan töprengek az elszakítottak szomorú sorsa felett. Mert a meggyötört lelkeket nem lehet egyszerre hófehérre meszelni. (Magyar Szó, 2016. november 14.)
Mák Ferenc