Gyűrődések
Nagy érdeklődéssel olvastam a minap napilapunk Át tudjuk-e adni az utókornak? című beszámolóját arról az ünnepségről, amelyen megemlékeztek a száz évvel ezelőtt, 1912-ben született, a Delibláti homokpusztára vonatkozó tájvédelmi törvényről. Sorsdöntő volt az akkori elhatározás az Európa Szaharájának is nevezett különleges terület jövőjét illetően, hiszen ennek nyomán vált a homokpuszta kultúrtájjá, s ha igaza is van a politikusnak, hogy mindez a csatornarendszerünk és vasúti hálózatunk (had tegyem hozzá a szabadkai városromboló tervekre utalva: a városaink polgári arculatának) kialakulásához hasonlóan „az Osztrák–Magyar Monarchia idejében történt”, s örökségünk megőrzése tekintetében évtizedek óta „nincsen semmiféle haladás sem, csupán helyben topogás, nyöszörgés és nyögés”, és életünk jószerével arról szól, hogy kulturális és szellemi hagyományaink megóvására erőnkön felüli energiákat kell pazarolnunk, holott működhetne ez belátóbb, humánusabb körülmények közepette is.
Gecser Béla pancsovai polgári iskolai tanár 1893-ban járt az akkor még igen mostoha vidéken, és A Dunán le Zimonytól Turn-Severinig és Orsovától Herkulesfürdőig című könyvében így fogalmazta meg a látottakat: „A Duna partjától föl Kubinig, onnan Deliblátnak Alibunárig húzódik a Római sánczok neve alatt ismert emberi kezektől készített árok. Részben ez képezi határát azon 50 ezer □ holdnyi kietlen homok területnek, mely Delibláttól, Mramoráktól Alibunárig, Károlyfalváig, Ulmáig, a Karas folyóig terjed, s odább Duboviczánál csaknem a Duna partjáig ereszkedik. E puszta lakatlan futóhomokkal van borítva, s szürke színével igen szomorú látványt nyújt. A kincstár, melynek birtokát képezi, községeket telepít rája és szőlővel fogja beültetni az egész területet.”
És még ezt követően is két évtizednek kellett elmúlnia, hogy érdemi lépések történjenek a tájvédelem érdekében. 1912-ben Európában is egyedülálló volt, hogy az akkori magyar törvényhozás jogi és pénzügyi feltételeket teremtett egy táj ökokultúrája, a homokpuszta erdei-sztyeppés növénytársulása megvédésének érdekében, bár azt hiszem egy sajátos kompromisszumról, a vidék lakhatóvá alakításáról volt szó, erről árulkodnak a fásítási-kertesítési és kútépítési programok is. Ma 35 ezer hektárnyi terület esik a természetvédelem alá, ahol a hajdani telepesek utódaiként a szórványban magyarjaink jelentős csoportja él.
Erődi Kálmán 1914-ben Az Alduna és vidéke című könyvében még lelkesen állapította meg: „a három ország határán a sokféle nemzetiségű Délvidéknek utolsó fél százados történetében a magyarság megerősödése örvendetes jelenségként domborodik ki”. S hogy az Al-Duna vidékének látogatását hol is kezdte el, az a leírásából is kiderül: „A Delibláti homokpuszta az Alföldből kiemelkedő (120–150 méter magas) löszplatón terül el. Futóhomokja a Karas, Néra, Morava és azon folyók hatalmas törmelékkúpjaiból származik, amelyek a Duna mai árterét egész a szerbiai hegyekig foglalták el. A Delibláti homokpuszta homokbuckái ezek, melyek kivált Dunadombónál közelítik meg a folyót, hogy azután ismét elmaradjanak. Innen a Karasig ér a pusztának legmélyebb színtája, ahonnan a Kossava szél a homokot északnyugat felé fújja.” A táj átalakításáért folyó hatalmas társadalmi megmozdulásról Kalapis Zoltán a Tavasz a delibláti homokpusztán, című tanulmányában foglalkozott, mai arcát pedig Tari István mutatta meg szociográfiai munkáiban.
De minden hivatali döntés kevés lett volna ahhoz, hogy a Delibláti homokpuszta a szó szoros értelmében virágba boruljon, ha az otthonaikért küzdő szorgos kezek nem végeztek volna emberfeletti munkát. Mert az egykori sivatag ma pompásan gondozott kertje a tájnak, az erdőkkel és gyümölcsösökkel megkötött dűnék hullámai fölött a színpompás ősz a gazdag termés betakarításának ideje.
Meggyőződhettem erről a minap Fejértelepen tett látogatásom során, amikor a gazdasági udvarok, a kamrák és a pincék bőségét is megmutatták nekem azok az emberek, akik az apáikkal együtt megszelídítették és otthonukká alakították a korábban örökké vándorló homokot. Teszik mindezt úgy, hogy közben templomot építenek, népdalaikkal pedig magyar szóra tanítják a gyerekeiket. Csak hát, ha valamikor a sivatagot, most a szórványéletet kellene élhetőbbé tenni – egy kis odahajolással, egy kis odafigyeléssel.
Mák Ferenc
Megjelent az újvidéki Magyar Szó “Gyűrődések” rovatában
2012 októberb 26
Vissza Irodalomjegyzék Lukács Attila fotói:Deliblati homokpuszta
További Mák Ferenc cikkek:
Halottainkról csöndben és viharban
Nem féltek Herkules haragjától?
A jószolgálati küldetés Az isonzói kegyelet Muraszombati varázslat
“Gyűrődések” rovata az újvidéki Magyar Szóban