– Prof. Dr. Monok István, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ főigazgatójának előadása az MKE 56. vándorgyűlésén, Debrecenben

A jövő minden emberi lényt tudatosan foglalkoztat. Nem csoda hát, hogy az információs technológia fejlődésének újabb hulláma, amely a mesterséges tudás/intelligencia alkalmazhatósága mentén alakult, újra a jelen és a jövő feladatainak átgondolására készteti az intézményeket is. Az Európai Kutatókönyvtárak Szövetsége (Ligue des bibliothèques européennes de recherche) 2026. évi kongresszusa a norvégiai Tronheimben is „The Power of Libraries in an Uncertain World” témában kerül megrendezésre. A címadás optimista. Azt sugallja, hogy a könyvtárak hatalommal bírnak. Legalább a szakkönyvtárak („bibliothèques de recherches; research libraries”), és – miután a közkönyvtárak helyismereti szervezeti egységei is ilyennek minősülnek – maguk a közkönyvtárak is reménykedhetnek abban, hogy a jövőben a hatalom részesei lesznek, hacsak nem eltűnik valamennyi könyvtár – ha már a fogalmazásban és a jövőlátásban a végletességre hajlunk (a kifejezésekben).

Napjainkban azonban – és ez a jelenség számos könyvtár tevékenységét alapvetően befolyásolja – az egész világon a humán jellegű ismeretek (filológiai-, bölcsészeti-, illetve társadalomtudományok) értéke alaposan megcsappant, valójában az ilyen jellegű elmélyült tevékenységet egyre kevéssé tekintik tudományosnak. Sok nyelvben ez már eleve kifejezést nyert, például az olasz nyelv a magyar „tudományos akadémia”, vagy a német „Akademie der Wissenschaften” kifejezést háromféleképpen konkretizálja: „accademia delle scienze”, „accademia di lettere” és „accademia dell’arte” (utóbbi tevékenységi területe országonként eltér egymástól, van, ahol az esztétikai, vagy ikonográfiai stb. kutatások is ide tartoznak). A tudományterületek között persze nincsen ellentét eo ipso, vagyis alapértelmezésben, sőt, feltételezik egymást, hiszen egy műszaki tudomány művelője sem tudna innovatív képességekkel rendelkezni humán műveltség nélkül. Napjaink politikai, álpragmatikus és csak rombolásra képes döntéshozói számára az „alkalmazott tudás” istene azonban kultusszá emelkedik, így Moloch, a pénz istene szövetségest nyert. Ők, és a szűklátókörű, nagy tudással, ámde szerény intelligenciával bíró tudománypolitikusok ellentéteket szítanak az említett tudományterületek közt. Sok az eszkimó, kevés a fóka, így bizony sok eszkimónak éhen kell halnia. A humán szakterületek tudósai egyre inkább az utóbbi csoportba szorulnak.

A könyvtárak azonban semleges területet jelentenek, kiváló közvetítők. A jövőbeni könyvtári hatalomnak tehát ez egy kicsi, de fontos elem lehet. Már akkor, ha képesek lesznek az együttműködésre egymással és a tudományos műhelyekkel, tudományos intézményekkel. (Zárójelben említem, hogy ha nem is a reménylett hatalom megszerzése miatt, de legalább a fennmaradás lehetőségéért nagyon kellene erre az együttműködésre törekedni. A tudományos műhelyeknek ez éppen annyira érdekük, mint a könyvtáraknak.)

Együttműködhetünk

• a tudomány művelésében,
• a tudományok támogatásában és
• a tudományos eredmények disszeminálásában (könyvtártípustól függetlenül is).

Az együttműködések alapját a józan emberi belátás mellett a XXI. századi technológia adja.

Az élet kevés területén van értelme a centralizációnak. A centralizáció ugyanis megöli az önálló tenni akarást, a nem a centrumban lévők aktivitását. A könyvtárak azonban éppen azért teremtették meg a világszintű szabványokat, illetve szabvány értékű ajánlásaikat, hogy a lassan másfél évszázaddal ezelőtt megfogalmazott „egyetemes bibliográfiai számbavétel” ideája végre közelebb kerüljön a megvalósuláshoz. Az információs technológia változásai, úgy annak eszköz, mint program oldalán (hardwer és softwer), mára valóban lehetővé tennék az emberiség alkotásainak teljes áttekintését. A két említett feltétel mellett a világ értelmisége megfogalmazott néhány alapelvet is, amely ennek a célnak az elérését elvileg is alátámasztja.

Ez az elv a nyílt tudomány elve (Open Science), ennek részterületeivel, mint

• a nyílt hozzáférés (Open Access),
• a nyílt adatok (Open Data), és
• a közösségi tudomány (Citizen Science).

Az egész hátteréül, alap technológiaként napjainkban a mesterséges intelligencia (Artificial Intelligence) kínál újabb lehetőségeket. Pontosabban, ez utóbbi már a jövő lehetősége, manapság még inkább mesterséges tudás (Artificial Knowledge), hiszen közös felelősségünk ennek tanítása.

A tanítás során a könyvtáraknak jelentős szerep jut, hiszen a MI/AI kapcsán a kulcs éppen az ellenőrzött ismeret. Az említett együttműködés – könyvtárak és tudományos intézmények – hátterében is éppen az az érték áll, amit az ellenőrzött, egy akadémiai konszenzussal hitelesített ismeret jelent.

2025-ben – a MI/AI szakértők szerint – a MI/AI tudása csupán 15–16 %-ban alapul ilyen ellenőrzött ismereten. Messze túlnyomó része az ismereteinek az internet „szabad” részéből származik, mely szabadságnak jelentős hordaléka a zagyvaság. Tegyük hozzá rögtön azt a tényt, hogy a világ nyomtatott írott örökségének szabadon elérhető – digitalizált, vagy digitálisan született – része nem éri el a 20 %-ot.

Nem mindegy tehát, hogy a MI/AI tanítása kire marad. Napjaink nyilvános beszédében messze túlnyomó részt erőszakos csoportok hangja hallatszik, minuszkuláris, magukat „kisebbségnek” nevező „csoportoké” (akik persze jogaikat követelik, kötelezettségekről meg hallani sem akarnak). De ne akarjuk megmondani másoknak, hogy ők mit tegyenek, hiszen akkor hasonulunk a nem éppen pozitív előjellel említettekhez, hanem vegyük számba, hogy a könyvtári világban tevékenykedők mit tehetnek egy nagyszerű eszköz – a MI/AI – tökéletesítéséért és a legjobb szándékú használatáért. És ebben a tevékenységben különösen fontos az együttműködés minden említett formája.

Első lépésekként említsük

• a retrokonverziós tevékenység befejezését és
• a rekatalogizálás hosszú munkájának felgyorsítását. Ezt követi maguk a könyvtári gyűjtemények
• re-evaluációja, vagyis az általunk megőrzött dokumentum együttes értékeinek a sokféle szempontú felmutatása, az erről szóló ismeretek disszeminációja.

A retrokonverzió kapcsán mindenki tudja, hogy azzal, hogy az elmúlt századok során megalkotott könyvtári (múzeumi, levéltári) nyilvántartásait felmásoljuk az interneten elérhető adatbázisokba, sokat segítettünk abban, hogy kényelmes a használata az eredményeinknek, de még csupán az első lépést tettük a nyílt tudomány és az ellenőrzött ismerettel bíró MI/AI irányába. Ráadásul tudjuk azt is, hogy a retrospektív konverzió is befejezetlen munka. Rengeteg közgyűjteményi nyilvántartás maradt hagyományos adathordozókon megőrizve. Miután a közgyűjteményi dokumentumok használatának szokásrendszere teljesen átalakult, a fiatal generációk nem is képesek a nem adatbázisokban hozzáférhetővé tett információk hatékony használatára.

A rekatalogizálás pedig amellett, hogy nagyon költséges tevékenység, nem is igazán népszerű a tudományos műhelyek, könyvtárak, vagy éppen múzeumok és levéltárak dolgozói számára.

A könyvtári világ leértékesebb vagyona a gyűjtemény, illetve az ezekről szóló adatok gyűjteménye. A gyűjtemény lehet hagyományos dokumentumokból álló éppen úgy, mint digitális dokumentumok összesége. A valóságban mindkét halmazzal dolgoznunk kell. De ki ismeri ezeknek a gyűjteményeknek a teljességét? Az egyes közgyűjteményekben dolgozó szakemberek (könyvtáros, levéltáros, múzeumi szakember) és azt illető gyűjteményt kutató tudós. Együtt ismerik. A belső dolgozó ismeri az egyes dokumentumok környezetét is, míg a kutató ezek tartalmi feltárásához tud értékes szempontokkal, tényekkel hozzájárulni. Mindkettő megkerülhetetlen ismeret akkor, amikor éppen arra vállalkozunk, hogy majd mi (közösen) ellenőrzött ismeretekkel megtanítjuk a MI/AI-t az igazi tudásra, no meg az összefüggésekre is. Remélve, hogy az felnő és túlszárnyal minket – és nem türelmetlen fiatalként (szélsőséges esetben erőszakos akarnokként) viselkedik így még a saját ókorában, vagy mondjuk csecsemő korában. Bár, ha kényeztetjük, akkor a fejünkre nő, mint az a huszonéves „államférfi”, aki legfeljebb „államgyermek” lehet.

Az említett rekatalogizálási, de főleg a re-evalulási folyamat sok-sok évtizedet vesz igénybe akkor, ha valóban lelkiismeretesen, gondosan csináljuk. Éppen ezért, itt a MI/AI ókorban is fontos, hogy minél hamarabb tanítsuk meg ezt az eszközt arra, hogy helyettünk – és a saját tanulási folyamatának gazdagítása érdekében – végezzen el mechanikusnak is kialakítható, jól automatizálható feladatokat. Ilyenekre már ma is képes, bárha csak a maga kezdő jellegével. Említek néhány ilyen könyvtári alkalmazást:

• katalogizálás, saját rekord összehasonlítása, javítása a nemzeti bibliográfiai rekordre alapozva,
• katalogizálás a szkennelt adatelemek felismertetésével,
• kéziratfelismerés, kéziratok szövegeinek átírása,
• adatelemzés, akár történeti jellegűeké is,
• tudománymetriai elemzések, adatfeldolgozás.

Ahhoz azonban, hogy könyvtári, vagy közgyűjteményi feldolgozásról beszélhessünk, szükséges az állománygyarapítás teljessé tételére is gondolni. Ennek a teljessé tételnek vannak megelőző lépései:

• A teljessé tevő munka elosztása az együttműködő partnerek között (nem mindenkinek kell (és lehet) ugyanolyan dokumentumokból teljes gyűjteményt kialakítani. A könyvtári világban ez ismert munkamegosztás. A nemzeti könyvtár másként törekszik teljességre, mint egy tudományos szakkönyvtár, de a közkönyvtár sem mondhat le például a helyismereti gyűjteménye teljességéről.
• Ahhoz, hogy tudjunk egy dokumentum, vagy bárminémű ismeret létezéséről, különböző, és sokszor tudományos módszerrel fel kell tudnunk tárni a múltra vonatkozó információkat, vagy éppen a kortárs alkotásokról kell naprakész ismertekkel bírnunk. Ebben a munkában is a könyvtári és a tudományos intézmények egymásra utaltságáról beszélhetünk.

Nagyon fontos megemlíteni, hogy a „teljesség” úgy is elérhető, hogy a fizikailag nem megszerezhető dokumentumokat legalább digitális másolatban a speciális gyűjteményünk részéve tegyük.

Ha a könyvtári munkafolyamatok sorrendjében haladunk, akkor beszélnünk kell a tájékoztató munkáról. Ennek alapja is – a könyvtárakban és a közgyűjteményekben kötelezően – az ellenőrzött ismeret, a hiteles adat (ami a MI/AI-nak is kell). A könyvtárakban ennek alapja és gyűjtőhelye a bibliográfiai adatbázis. Ezek lehetnek elosztottan centralizáltak, vagyis egyfajta szempontú hiteles adatokat tároló adatbázis lehetőleg egy helyen legyen. A magyar könyvtárakra gondolva (de hasonlók minden országban léteznek):

• A Magyar Tudományos Művek Tára bibliográfiai adatbázis minden magyar tudományos közlést nyilvántartani kíván (aztán majd elemezni stb.), a MATARKA a könyvtárak közös munkájával létrehozott cikk bibliográfia, míg a HUMANUS a humán tudományi szakbibliográfia, ugyancsak együttes munkával a háttérben.
• Ennek az információs bázisnak egy részhalmaza megjelenik a közkönyvtárak helyismereti bibliográfiáiban, vagy éppen a szakterületi bibliográfiai adatbázisokban. Utóbbiakban az egyes bibliográfiai rekordok formai leírása azonos, tartalmi feltárásuk viszont eltérő szempontú. A nemzeti bibliográfiák rendszere ismét egy másfajta szempont, de felesleges más formai leírásban többszörösen leírni ugyanazt a dokumentumot.

A jövő könyvtárában is meg kell tartani a tudós könyvtárosokat. Sőt, a sajnálatos mai helyzetet ismerve az is mondhatjuk, meg kell teremteni a tudós könyvtárosokat. Hiszen a könyvtárosok képzése sajnálatosan elméleti, illetve másik oldalon a könyvtár, mint eszköz irányában tolódott el. Kevés az intézményismeret, és kevés a dokumentumok tartalmi ismerete (ez egyébként mindig is csak tapasztalattal, vagyis az idővel fejleszthető igazán).

A tudós könyvtárost a MI/AI oktatása is megkívánja. Sem a rekatalogizálás, sem a gyűjtemények darabjainak újra értékelése nem nélkülözheti a könyvtáros és a vele együttműködő tudós kutató mély tárgyi tudását. A tárgy pedig itt mindig az adott dokumentum tartalma hátterének az ismeretét is jelenti. Lehet szó itt bármilyen tudományos publikációról, vagy éppen egy helyismereti gyűjteményi dokumentumról. A jövő könyvtárai tehát aktívabban, de a tudóssal egyenragúbban kell, hogy szolgálják a tudományos életet, és gyakorlati szempontból a MI/AI oktatását. Ennek a közös munkának a módszertanát napjainkban dolgozzák ki azok, akik a közösségi tudomány (Citizen Science) lehetőségein, formáin gondolkodnak. Eleve közösen, tudósok és könyvtárosok.

Hiszen magának a társadalomnak az igénye az, hogy a tudományos világ közelebb kerüljön hozzá. Az igényt – mint számos más esetben – az információs technológiai termékei generálják. Ha nincsen zsebben viselős számítógép (telefon sok funkcióval), akkor sok-sok dologról nem tudnánk, ami nem a mi környezetünkben létezik. És nem is vágynánk arra, amiről nem is hallottunk. Ha már van MI/AI, akkor sokan gondolják – és ez társadalmi szintű jelenség -, hogy „hát akkor én is lehetek tudós”,  „nem értem a másik miért tudós, és én miért nem?”. Ez a gondolat, ez az érzés akkor is jelen van és jelen lesz, ha a MI/AI továbbra is „hát akkor én is tudós vagyok” személyektől tanul nagyobbrészt. A könyvtárosok és a könyvtárak felelőssége is az, hogy ez ne így legyen.

Az előadás meghallgatható a nyitó plenáris ülés videóját megtekintve.

 

Prof. Dr. Monok István,

a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ főigazgatója