Azon szerencsések közé tartozom, akik gyerekkorukban esti mesével búcsúztatták a napot. Anyu és mama mindig olvastak, apu pedig kitalált történetekkel szórakoztatott minket az öcsémmel. Az ebédlői vitrin legalsó polca is a mesekönyveinknek adott otthont. Mai szemmel nézve, nem volt sok könyvünk, de azokat gyakran forgattuk. Az olvasás iránti szenvedély azonban igazán csak tinédzser koromban ragadott magával, akkor könnyedén görnyedtem hajnalig egy-egy izgalmas regény felett.
Szégyen, nem szégyen, egyszer sem voltam szülőfalum könyvtárában. Az általános iskolai könyvtárat is csak kétszer-háromszor látogattam. Viszont gimiskoromban a városi könyvtárnak hála, kinyílt a világ. Egyetlenegy alkalommal még a Bibliotheca Hungaricába is elmerészkedtem kutatni.
2005-ben érettségiztem a Somorjai Magyar Tannyelvű Gimnáziumban. S mivel nem igazán tudtam, mi szeretnék lenni, ha nagy leszek, magyar–történelem szakra adtam be a jelentkezésemet Szombathelyre, a Berzsenyi Dániel Főiskolára. Jelentkezés előtt ugyan kacérkodtam a gondolattal, hogy az egyik szaknak az informatikus könyvtárost válasszam, de visszatartott az informatikus jelző. Választott szakpáromnak köszönhetően viszont rengeteget jártam könyvtárba/könyvtárakba. A szemináriumi dolgozatok elkészítésénél minden esetben a felhasznált irodalmak összegyűjtése, a megfelelő források megtalálása vonzott. Órákat töltöttem az online katalógusok kiismerésével és a polcok szisztematikus átvizsgálásával. Mire 2010-re végeztem, a főiskolából már egyetem lett, így a tanári diplomámat már a Nyugat-Magyarországi Egyetem Savaria Egyetemi Központjában vehettem át, majd 2012-ben ugyanitt levelező tagozaton végeztem el a történelemszak mesterképzését. Annak ellenére, hogy tanári szakon végeztem, egy napot sem tanítottam.
2010 tavaszán az államvizsga után pár nappal kezdtem el betanulni két várandós kolléganő mellett a Bibliotheca Hungaricában, akik helyett elvileg csak ideiglenesen kerültem volna a könyvtárba. Aztán itt ragadtam. Hiszem azt, hogy egy felsőbb hatalom eleve a könyvtári pályára szánt, és a szombathelyi évek, az elvégzett szakpár is a mostani munkám alapjait voltak hivatottak lerakni. Szerencsére mind a két szakomat, illetve a pedagógiai tanulmányaimat is nagyszerűen tudom hasznosítani ebben a sokszínű munkában, amit immáron tizenöt éve végzek.
2010-től vagyok tehát a Fórum Kisebbségkutató Intézet kutatókönyvtárának tájékoztató és adatfeldolgozó könyvtárosa. Az első években a munkám szinte csak a kutatók kiszolgálásából, valamint a könyvek és folyóiratok feldolgozásából állt. 2011 szeptemberében ösztöndíjasként egy hónapra magára hagyva a könyvtárat a Parlamenti Könyvtár „Könyvtár, ami összeköt” programjának résztvevője voltam. A program rengeteg élményt és inspirációt adott, amelyekből még ma is építkezem. Többek között az ösztöndíj alatt tapasztaltak hatására jelentkeztem 2013-ban a Könyvtári Intézet kihelyezett képzésére Győrbe, ahol a Dr. Kovács Pál Megyei Könyvtár és Közösségi Tér termeiben segédkönyvtáros szakképesítést szereztem.
Közben egy intézeti átszervezésnek köszönhetően 2012-től az Intézet Kiadói Részlegének is munkatársa lettem: az intézeti kiadványok raktárosa, az induló webshop adminisztrátora és a kiadványok értékesítője. Mindezt az egyre bővülő könyvtári feladatok mellett. Mert szinte ezzel párhuzamosan elkezdtünk digitalizálni, illetve könyvtárunk egy határon átnyúló projektben is részt vállalt. Azóta szinte minden évben könyvtárunknak van egy-két önálló projektje (digitalizálás, bibliográfiakészítés, adatbázisépítés stb.), s mellette leltározunk. A többes szám itt már teljesen jogos, mivel 2013-ban az első (Sebő Bugár Beáta), 2017-ben pedig a második kolléganőm (Vermes Annamária) is visszatért az anyaságiról. Végtelen munkabírásuknak köszönhetően számos akadályt sikerült legyőznünk, lehetetlennek tűnő célt meghódítanunk. Összeszokott, harcedzett csapattá kovácsolódtunk az évek alatt, mázlim van velük.
Abban is óriási szerencsém van, hogy évekig olyan inspiráló főnököm volt, mint Végh László. Az emberekhez, a közösséghez, a gyűjteményhez, a „munkához” való hozzáállása példaértékű. Laci bácsi az első perctől kezdve mentorált, a maga morcos módján csepegtette belém a tudást. Soha nem oktatott ki, mindig tanított, irányt mutatott. 2016-ban vettem át tőle a Bibliotheca Hungarica vezetését, s még most, majd tíz év után se hiszem, hogy valaha felnőhetek hozzá. Hálát adok az égnek, hogy kolléganőimmel még mindig fordulhatunk hozzá tanácsért, útmutatásért.
2010-től vagyok könyvtáros, ugyanezen évtől vagyok SZMKE-tag is. Bereck Zsuzsa, a Szlovákiai Magyar Könyvtárosok Egyesületének akkori alelnöke szervezett be, hívott el az ötletbörzéikre, kirándulásaikra, képzéseikre. Ahogy a könyvtárosság is egyre inkább hivatásommá vált, az egyesület is egyre nagyobb részt kapott az életemben. Zsuzsa visszavonulása után, 2015-től az egyesület elnökségi tagja, titkára lettem. A bibliothecás életemhez hasonlóan az egyesületi létem is lassan, komótosan indult, s fokozatosan sűrűsödött be. 2019-ben, az egyesület megalapításának 20. évfordulójára konferenciát szerveztünk, s emellett abban az évben Tegdes Egyházi Dórával és Reicher Erikával egy országos kutatást valósítottunk meg. A Szlovákia többségében magyarok lakta településeinek könyvtári szolgáltatásait vizsgáló kutatást tavaly, öt év múltán megismételtük. Hiszem, hogy számos pozitív hozadéka van munkánknak, nemcsak a szakmát, de a közösségünket tekintve is. Örülök, hogy az egyesületben is kiváló szakemberekkel dolgozhatom együtt.
Évek óta azzal “viccelődök”, hogy a Bibliotheca Hungaricából szeretnék nyugdíjba vonulni. Ha nem is sikerül, amíg erőm engedi, azon fogok fáradozni, hogy ezt a páratlan könyvtárat népszerűsítsem, gyűjteményét gyarapítsam és a kutatóit legjobb tudásom szerint segítsem.
Roncz Melinda, Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja
