A Szabadkai Városi Könyvtár Helyismereti Osztályának munkatársaként feladatom a kéziratok, újságok, plakátok és aprónyomtatványok gyűjtése, ezek retrospektív módon történő feldolgozása és rendszerezése. E folyamatok értelme és időtállósága nem merül(het) ki a puszta megőrzés gesztusában – a végső cél az, hogy a múlt (töredékes) lenyomatai a közösségi emlékezet részévé váljanak. A „Könyvtár, ami összeköt” program 2025. évi ösztöndíjasaként megbizonyosodhattam arról (is), hogy a feltárás és rendszerezés csendes műve csak akkor teljesedhet ki igazán, ha kiegészül a bemutatás és a megismertetés gesztusával, hiszen a dokumentumok ezen folyamatok által válnak a jelen számára is értelmezhetővé, s a jövő számára is megőrzendő, tovább örökíthető (kulturális) örökséggé.

A program keretében két héten keresztül számos különböző típusú könyvtár és gyűjtemény kapui nyíltak meg előttünk: szak- és egyetemi könyvtárak, városi/megyei intézmények és nemzeti gyűjtemények egyaránt. A látogatások közös reflexiója – a kedves és kollegiális fogadtatás mellett – az volt, hogy mára már mindenhol érzékelhetővé vált a könyvtárak (át)alakuló szerepe: a tudás megőrzésének és megosztásának intézményei egyben találkozási pontokká is lettek, ahol immáron – az alapfeladatok mindenkori ellátása mellett – a közösségi rendezvények szervezése, a vizuális és/vagy tematikus megközelítések (pl. piktogramok, tematikus kiállítások, új könyvek kiemelése stb.) kommunikációba történő irányított beemelése, a közösségi párbeszéd elősegítése és a technológiai innovációk (QR-kódok, távoli elérések, robotika stb.) bevonása egyaránt hangsúlyos szerephez jut.

Úgy hiszem, így válhatnak a könyvtárak az olvasás reneszánszának előmozdítóivá, formálóivá: olyan intézményekké, amelyek új eszközökkel és módszerekkel képesek (!) újragondolni szerepüket úgy, hogy mindeközben megőrzik alapfeladatukat és méltóságukat. Olyan terekké vál(hat)nak, ahová talán nem mindig az olvasás szándéka vezeti be a jövőbeni felhasználót, de ahonnan mindenki olvasóként távozik – hogy aztán majd újra és újra visszatérjen.

A program keretében történő könyvtárlátogatások önmagukban is számos tanulságot és érdekességet tartogattak legyen szó akár (a teljesség igénye nélkül) a ceglédi könyvtár kreatívan szervezett, nagy közönséget vonzó rendezvényeiről, a kecskeméti könyvtár folyamatosan bővülő technológiai megoldásairól, a Pedagógiai Könyvtár és Múzeum digitalizált katalógusairól, a Magyar Tudományos Akadémia szervezett és rendezett adatbázisairól, kapcsolati hálójáról, az OSZK digitalizációs teljesítményéről vagy az Országgyűlési Könyvtár gyűjtemény- és állományrendezési módszereiről, minden egyes látogatás önmagában is új tapasztalatot és felismerést hozott. Együttesen pedig egyre világosabb képet adtak a könyvtárak – ma gyakran megkérdőjelezett – létjogosultságáról.

 

Minden látogatás más-más okból bizonyult kiemelkedőnek, ha mégis ki kellene emelnem párat, akkor a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában és az Országgyűlési Könyvtárban töltött napok gyakorolták rám a legnagyobb hatást. Előbbiben Babus Antal osztályvezető vezetésével olyan kéziratok és ősnyomtatványok tárultak fel előttünk, amelyek a magyar kultúránk örök tanúi: eredeti Corvinát láthattunk, kezünkbe vehettünk Madách drámáját Petőfi kézírásával, de még Arany János Kapcsos könyvébe is belelapozhattunk. Az Országgyűlési Könyvtárban pedig egy olyan intézmény gyűjteményével és szellemiségével találkozhattunk, amely egyszerre őrzi a múlt hagyatékát és jelöli ki a jövő irányait – a tudás szolgálatának méltó otthona, ahol szakmai igényesség és közösségi felelősség harmonikus egységben jelenik meg.

Elmondható tehát, hogy minden helyszín a maga sajátosságával járult hozzá ahhoz a felejthetetlen tapasztaláshoz, amellyel hazatérünk. A program azonban nem csupán a gyűjtemények és rendszerek megismeréséről szólt, hanem a szakmai identitás közös újra fogalmazásáról is.

Az ösztöndíjas kollégákkal folytatott beszélgetések, a tapasztalatok megosztása és közös értelmezése olyan szellemi közeget teremtett, amelyben az összetartozás érzése kézzelfoghatóvá vált. Ugyanakkor világosan láthattuk azt is, hogy kollégáink saját könyvtáraikban milyen – sokszor a mieinkhez hasonló – problémákkal szembesülnek, és mennyire kreatív, találékony módon keresnek rájuk megoldásokat, igyekezve a legtöbbet kihozni intézményeik lehetőségeiből. Ehhez kapcsolódóan különösen sokat jelentett mentoraink, Villám Judit és Maltsik Balázs magas fokú szakmai felkészültsége és a hivatás iránt tanúsított alázata, amely támaszként szolgált mindannyiunk számára: így, ha volt is, aki kissé bizonytalanul vagy a mindennapi munka terheitől megfáradva érkezett, gazdagabb emberi és szakmai eszköztárral, új ötletekkel, friss szemlélettel, erősödő elhivatottsággal térhet haza, s immár lehetőséget, nem pedig puszta akadályt lát a mindennapok kihívásaiban.

 

Ehhez nagyban hozzájárult az a felejthetetlen élmény is, amikor budapesti, delegált kollégáink (Bartucz Virág, Juhász István) vezettek körbe bennünket: szenvedéllyel és szakmai igényességgel mutatták be saját munkahelyüket, betekintést engedve mindennapi munkájukba és az intézmény szellemiségébe.

Számomra e program során egyre világosabbá vált, hogy a könyvtáros hivatás több mint szakma – közösségteremtő erő. A közös utak, beszélgetések és élmények során kézzelfoghatóvá vált, hogy ugyanannak a szellemi és kulturális közösségnek vagyunk tagjai. A Kárpát-medence könyvtárosai – bár különböző intézményekből, városokból és országokból érkeztek – egyazon küldetést hordoznak: megőrizni a múlt értékeit, alakítani a jelen felelősségét és biztosítani a jövő örökségét.

Ez az összetartozás-érzés túlmutat a szakmai tapasztalatok megosztásán: emberi kötelék, amely kultúránkat és identitásunkat erősíti. Mindannyian más-más helyen dolgozunk, mégis ugyanannak az élő hagyománynak vagyunk őrzői. Így válik közös felelősségünkké, hogy a könyvtár ne csupán a tudás háza, hanem a közösség otthona is legyen.

Úgy érzem, e program nemcsak szakmai tudást, hanem hitet is adott: hitet abban, hogy közös munkánk nyomán a könyvtárak továbbra is hidat jelentenek múlt és jövő, egyén és közösség, tudás és identitás között. Ez a felismerés teszi lehetővé, hogy hivatásunkban ne pusztán feladatot, hanem valódi küldetést lássunk – olyat, amely összeköt bennünket, és amelyben mindannyian otthon lehetünk.

Úgy tetszik tehát, hogy jó helyen vagyunk:

Itt – a programban, ahol tudással és inspirációval gazdagodtunk.
Itt(hon) – a könyvtárosi hivatásban, ahol szakmaiság, közösség és identitás találkozik.
Ott(hon) – a településen, ahol mindennapi munkánkban teljesedik ki küldetésünk, hivatásunk.

Ady sorai számomra e tapasztalások közegében új, mélyebb értelmet nyertek: a könyvtáros valóban őrző, aki nem csupán a múlt örökségét menti át, hanem a jövő alapjait is építi, amikor vállalja a tudás és az emlékezet továbbadásának felelősségét. Mégis, e sorok olvastán elsősorban azokra gondolok, akik megálmodták, felkarolták és ma is irányítják e programot. Nekik köszönhetjük, hogy őrzőként nemcsak a hivatástudat elmélyítése és a szakmai, emberi magatartás példájának felmutatása a küldetésük, hanem az utánpótlás folytonos biztosítása is.

Őrzők, vigyázzatok a strázsán,

Az Élet él és élni akar,

(…) S a csillag-szóró éjszakák

Ma sem engedik feledtetni

Az ember Szépbe-szőtt hitét

S akik még vagytok, őrzőn, árván,

Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

(Ady Endre: Intés az őrzőkhöz)

 

Homonaji-Szalai Andrea, a Palics Magyar Művelődési Egyesület ügyvezetője