Szalai Katalin kódexírónál jártunk
Böde Ica tagtársunk hívta fel a figyelmünket Szalai Katalin 56. életmű kiállítására, amelyet a Radnóti Miklós Művelődési Központban rendeztek. Felvettük a kapcsolatot hazánk egyetlen kódexíró-oklevélgrafikusával, aki készségesen vezetett körbe bennünket.
A kódexíró alakja általában középkori szerzetes képében jelenik meg előttünk, amint kolostori cellájában íróállványa előtt fáradhatatlanul rója a betűket a pergamenlapokra. Szalai Katalin XXI. századi kódexíróként vágott hegyű tollal maga készítette ecsettel dolgozik merített papírra. Elgépiesedett világunkban Katalin alkotásaival letűnt korok szépségét hozza vissza a mai ember számára elveszett családi címerek megfestésével, családfák, egyedi személyre szóló oklevelek megrajzolásával. Szecessziós stílusú kis akvarell képei parázsló színükkel sajátos álomvilágot, s azt a vonzódást tükrözik, amelyet a letűnt korok iránt érez.
Valaha, amikor még mindent kézzel írtak, igyekeztek összekapcsolni az írásbeliséget a dekorativitással. Nemcsak a szépírásról, a kalligráfiáról volt szó, hanem az íráskép esztétikai megjelenését emelő díszítmények alkalmazásáról is. A középkor korai századaitól készültek gazdagon díszített kódexek, oklevelek, előbb állatbőrből készült pergamenre, majd a XIII. századtól mindinkább papírra. A kezdőbetűket – iniciálékat – mívesen kidolgozták, a szövegben gyakran képeket, miniatúrákat helyeztek el. A magyarországi középkori könyvművészet csúcsát Mátyás király könyvtárának darabjai, a Corvinák jelentették.
A XV. században a könyvnyomtatás feltalálásával a könyv mindenki által elérhető tömegcikké vált, kiváltva a kódexírók, nehéz szemrontó munkáját. A XI. században a számítógépek már-már a Gutenberg-galaxis végét vetítik előre. Ebben a gépek által uralt világban éli újra reneszánszát a kézművesség, a művészi, az egyszeri, a megismételhetetlen.
Szalai Katalin nagy álma, hogy létrehozza Magyarország jelentősebb városainak, valamint Budapest kerületeinek kódexbe álmodott történetét. Elhatározása azután érlelődött meg, hogy az ő keze nyomát dicséri a Fővárosi Városházán látható Aranykönyv, melynek Budapest történetére vonatkozó fejezeteit ő festette, kalligrafálta „mai kódexszé”. Ezeket a lapokat később kiállítható formában újra megfestette. A sorban Mór, Hévíz, Vác városok históriái következtek. Budapesten eddig a XIII. és V. kerület története készült el. A gót írásra emlékeztető betűivel, a metszetekre jellemző grafikai hűségű ábrákkal Katalin megalkotta a mai kódexeket.
A középkorban, amikor még csak szűk körben terjedt el az írásbeliség, a szigorúan meghatározott formában kiállított latin nyelvű oklevél valamilyen fontos jogi ténynek az írásba foglalását, ünnepélyes megerősítését szolgálta. Az uralkodók adománylevelekkel ajándékoztak nemességet, földbirtokot, különböző privilégiumot alattvalóiknak. Később oklevélnek nevezték az oktatási intézményekben elért képességet bizonyító okiratot is, a díszes kiállítású oklevél pedig egyre inkább kiemelkedő teljesítményért járó jutalom, önmagában is értékes ajándék lett. Napjainkra az oklevéladás sokszor már csak egy előre gyártott formanyomtatvány kitöltését jelenti. Ezt a trendet Szalai Katalin kézzel írott, festett oklevelei törik meg egyedi, személyre, alkalomra szabott írásképükkel és díszítésükkel.
Láthattunk még kézzel festett családi címereket, családfákat, naptárakat is, Magyarország egyetlen kódexfestőjének varázslatos világába kalauzolt bennünket a kiállítás. Lenyűgözve néztük a mérnöki pontossággal megrajzolt betűket, a részletesen megfestett miniatűr képeket. Szívből kívánunk erőt, egészséget, kitartást a művésznőnek, hogy még sokáig folytathassa szeretett munkáját és megvalósíthassa valamennyi álmát mindannyiunk örömére!
Prokné Palik Mária, MKE MKSZ titkár