Beszélgetés Varga Róbert könyvtárossal, a Megyei és Városi Könyvtár nyugalmazott igazgatójával

(fotó: Varga Róbert – készítette Varga Benedek)

Varga Róbertben kedves hajdani küzdőtársamat köszönthetem: együtt dolgoztunk a határon túli könyvtárak számára kiírt NKÖM pályázatok bíráló bizottságában és az MKE elnökségében is. A webmagazinba szánt beszélgetésünkben visszaidézzük szakmai pályájának fontos törekvéseit, állomásait, kitérünk hazai és határon túli kapcsolataira, publikációs tevékenységére – és kérdezem kedves időtöltéseiről, kedvenc olvasmányairól is.

Haraszti Katalin: Először a gyökerekről kérdezlek. Honnan ered a családtörténet és a helytörténet iránti érdeklődésed? A kérdésemhez hozzáteszem, hogy olvastam a „Haza-vallomás” c. írásodat a Képírás c. online folyóiratban. Megkapott és másoknak is olvasásra ajánlom!

 Varga Róbert:

Egy somogyi kis faluban, Kelevizen születtem. Szüleim második gyermekeként pontosan egy évvel és egy nappal később, mint nővérem. Ez ezért volt meghatározó életemben, mert a születésnapunk is egyszerre volt. Szüleim pedagógusok voltak. A negyvenes évek végén kerültek a faluba. Az ő működésükkel lett két-tanerős az 1908-ban épült, egytantermes iskola, amely összeépült a szolgálati lakással. Az osztályterem elé később egy kápolnát építettek, amelyet szétnyitható ajtók különítettek el az iskolától. Így a hívek minden hónap utolsó vasárnapján iskolapadban ülve hallgatták a szomszéd faluból érkező plébános prédikációját.  A kápolna elé, az utcafrontra egy torony is került két haranggal. Egészen kis koromban a harangozó Pista bácsi megtanított harangozni. Bizony megesett, ha hétköznap délelőtt kellett temetés alkalmával harangozni, a kisharangot én húztam. Ezért aztán nekem is volt olyasfajta toronybéli élményem, mint – később megtudtam – Fekete Istvánnak.

Anyai nagyszüleim is velünk éltek. Anyai nagyapám is tanító volt a szomszéd faluban,1945 után nyugdíjazták. Mivel mindkét világháborúban részt vett, egészsége nagyon megromlott. Nagymamám pedig csecsemőkorunktól nevelt, gondozott bennünket, hisz édesanyám is tanított. Ő az alsó tagozatos 1-4. osztályt délután. Délelőtt a felső tagozatosok, 5-8-ig édesapám elé jártak.

„Az udvarunk, mely az iskola udvara is volt egyben, reggeltől estig nyitva állt. Jöttek is focizni a társak, de csavarogni nem mehettem, így nem sok csibészséget tanultam kortársaimtól. Annál több felnőttnek való ismeretet a meglett férfiaktól. A lovak külön fejezetet képviselnek akkori életemben. Ahogy most a hároméves unokám minden autómárkát ismer, én akkor minden ló nevét tudtam a faluban. A Nagy Pista bácsi Lengő nevű lovára éppúgy emlékszem, mint a Vizsralekék Sári és Manci nevű zabhengereseire. Az öreg Virág Pista bácsitól tanultam boronálni. Aztán a parasztszekér minden alkatrészét máig fújom: fürgető, tisafa, lapicka, vendégoldal, srágla vagy köznapi nyelven mondva saroglya, nyújtó stb. Szita bácsi egyes fogatát apám gyakran kérte kölcsön és ilyenkor mindig én hajthattam. Egyébként azt a lovat nem kellett gyeplővel irányitani. Mindig ment magától. Gazdája sokat olvasó, hajdani kereskedő volt. Beült a kocsiderékba, mert ülésdeszkája nem volt, elővette a könyvét, s amíg a ló ki nem ért a közeli hegyen lévő birtokára, egyfolytában csak olvasott. Apám leggyakoribb látogatója volt a helyi kis könyvtárban.”

Apai nagyszülőim a Dráva parton éltek, szintén kicsi faluban. Atyai dédapám volt ott az első tanító, 44 évi szolgálat után ment nyugdíjba. Örökét nagyapám vette át, aki Göllében tanított, példának okáért második osztályos korában Fekete Istvánt is. Apai nagyapámat is 45-ben nyugdíjazták. Mivel Göllében a gazdasági ismétlő iskolát is vezette, ezért gazdálkodni kezdett. Az istállóban két tehén, az ólakban mangalica sertések, az udvaron számtalan baromfi volt.  Méhészkedett és egy hatalmas konyhakert is tartozott a házhoz. Nyaranta egy hónapot töltöttünk náluk nővéremmel és jól kivettük a részünket a házi és házkörüli munkákból. A hátsó szobában, ahol szép korabeli polgári bútorok voltak, az egyik ablak alatt egy nagy katonaláda állt, rajta lezárt lakattal. Nagyapám időnként elővett belőle iratokat, majd gondosan eltette. Mindig kíváncsiak voltunk, mi lehet benne. Csak nagyapa halála után tudtuk meg, hogy családi iratokat rejtett a tartalma. Birtokívek, háztartáskönyv, keresztlevelek, feljegyzések még a dédpapa részéről is. Így amikor elkezdtem a családfát összeállítani, nem kellett egyből a levéltárba menni. Viszont azt csak jóval később, a levéltári kutatás során tudtam meg, hogy apai nagyapám is másfél évet töltött a fronton az első világháborúban. Talán ez is lehet a magyarázata annak, hogy nagyapám csendesbeszédű, ritkán megszólaló volt nyugdíjas korára. Szomorú sorsát az is tetézte, hogy mivel gazdálkodott, rettegett attól, hogy kulákként internálják. Ezért értékesebb tárgyait, zongorát, hegedűt, ingaórát (amely most is jelzi az időt szobánk falán), szétosztotta két fia között. Apám iratai között talált levelében pedig azt írta, hogy „az egyik tehenet a nevedre irattam fiam, ha valami érne”. (Csak később tudtam meg, hogy a tanácselnök, aki korábban tanítványa volt, mentette meg nagyapát a kitelepítéstől.)

A gyermekkori élmények és nagyapám, majd apám „levelesládájának” megismerése ösztönzött arra, hogy az utókornak rögzítsem a családi eseményeket. Természetesen, nyugdíjba vonulásom után kezdtem el szisztematikusan rendezni a családi levéltárat. Korábban egy családregény sejlett fel képzeletemben. Minta volt előttem Horváth István erdélyi költő, Mogyorózdi toronyalja c. regénye, melyet a szerző „írói falurajz” műfaji megjelöléssel jegyzett. Ma már az események modernebb rögzítésén gondolkodom. Kégli Ferenc kollégám „Kégliségek” c. webhelyén személyes és családtörténeti oldalak találhatók, eredeti dokumentumokkal. Az hiszem, e tárgyban az ő példáját követem.

HK: Kollégaként, küzdőtársként hűséges embernek ismertelek meg. Intézményekhez, szervezetekhez (egyesülethez), elvekhez, személyekhez is fűz hűség. Mi a Te véleményed a hűségről?

 VR: Lehet, hogy nagyképűnek hangzik, de nálam a hűség életforma. Hűség az elveimhez, aminek alapja egy keresztény családmodell példája. Hűség a családomhoz. Több mint, ötven éve élünk együtt feleségemmel, aki középiskolában osztálytársam volt. Ő is könyvtárosként ment nyugdíjba. Fiaink családjával is jó a kapcsolatunk. Nagyobbik fiam családjával itt él Kaposváron, a kisebbik fiunk Pest környéki településen.

Hűség a tárgyakhoz. Néhai szüleim felújított házában lakunk. A kiskonyha ablakát nem műanyag keretűre cseréltettem, hanem dédapám 1844-ben épült, zsuppfedeles, döngölt falú házának megmaradt, vasrácsos ablakát rakattam be, amelyen át gyerekkoromban a keleti nap fénye ébresztett. Hűség a harangverő ingaórához, melyet nagyapám 1914-ben Szegedről rendelt meg egy híres órástól. Ugyan nem futárszolgálat szállította, hanem a vonat – akkor még a településnek volt vasútállomása. Ha hetente felhúzom, szinte mindig rájuk gondolok, és azokra a nyarakra, amit ott töltöttem.

Hűség a könyvtáramhoz, melyet annak alapján kezdtem gyarapítani, amit a szombathelyi tanítóképző népművelő könyvtáros szakán könyvismeret tantárgy keretén belül tanultam egy általános gyűjtőkörű könyvtár állományáról. Igaz, akkor sokkal olcsóbbak voltak a könyvek. Mondanom sem kell, hogy a saját könyveim nagy része a régi vármegyei könyvtár 1930-as években készült két nagy szekrényében vannak. A szekrényeket a 2000-2001-es könyvtárfelújítás során kellett selejtezi. Tizenöt évig lapra bontva a garázsomban lapult. A nyugdíjas éveimben aztán sikerült összeszerelni, s mintha mai bútorgyártól rendeltem volna.

A legfontosabbat még nem is mondtam. Hűség a szakmámhoz, és hűség a munkahelyemhez és hűség barátaimhoz.  Hűség a hagyományokhoz. Ez akkor tudatosult bennem, amikor igazgató lettem abban a könyvtárban, ahol addig már húsz éven át dolgoztam. Akkoriban, a rendszerváltozás környékén divat volt mindent megváltoztatni. Nekem szerencsém volt, mert a szakmában ismert és elismert elődeim voltak. Igy törekedtem a folyamatosságra. Olyannyira, hogy elődöm, Szita Ferenc által tervezett íróasztalt és az iroda bútorzatát sem cseréltem ki, még a felújítás ürügyén sem, sőt a székét is megtartottam. Csak jóval később egy nagyobb összegű szponzori támogatásból rendeltem új bútorokat az irodámba.

Ezzel a kérdéssel csak nem arra akartál utalni, hogy a negyedik vezetői ciklusom előtt egy évvel elmentem nyugdíjba? Csak a munkaviszonyom megszüntetését és nyugdíjazásomat kértem. A Hivatásomhoz (ezt nagy kezdőbetűvel írd!)  szerintem hű maradtam. Továbbra is érdekel a szakmám. Figyelemmel követem annak változásait. Még néha gyakorolhatom is. Nem felejtettem el Ranganathan törvényeit. Minden olvasónak a maga könyvét elv alapján bizony szívesen ajánlok könyveket olyanoknak, akiről tudom, hogy mi az érdeklődési köre. Nemcsak könyvvel, de információmegosztással is így vagyok. Ha rádióban vagy a Neten olyan ismeretre bukkanok, akiről úgy érzem, hogy érdekelheti, értesítem róla. Szívesen emlékszem vizsgabizottsági elnökségi vagy vizsgabizottsági tagként, NKA kuratóriumi tagságom során megismert kollégák barátságára.
Nem utolsó sorban az MKE szervezetéhez is hű vagyok. Sokat köszönhetek annak, hogy helyi és országos elnökségében tevékenykedve neves könyvtárosokkal dolgozhattam együtt.

A városomhoz is hű vagyok. Úgy gondolom, hogy nem csak kinevezett könyvtárosként szolgáltam a megyét, a várost, de a városi közgyűlés bizottsági tagjaként húsz éven át segítettem az oktatás és a kulturális tevékenység szervezését, irányítását. Sőt, a „Kaposvár Városért” közalapítványnak még mindig kurátora lehetek.

 HK: Hívő lelkületed MKE elnökségi tagságunk közös idején is megmutatkozott. Imponáló és egyben példamutató volt részedről a gondviselés elfogadása, ami sajátos módon a szerénységben, a közösség érdekében való hátrább lépni tudásban is megnyilvánult. Mi táplálta benned azt a bátorságot, hogy erről – az e tekintetben – látványosan semleges egyesületi közegben is bizonyságot tegyél?

 VR: Talán arra gondolsz, amikor második alkalommal is, az MKE közgyűlésének küldöttei ismét beválasztottak az elnökségbe. Emlékszem akkor ott felmerült, hogy lennék én az egyesület főtitkára. Megtisztelő volt számomra, de nem szerénységből utasítottam vissza, hanem végiggondoltam, mivel jár ez a feladat, kétszáz kilométerrel Budapesttől. Meggyőződésem, hogy ötven kilométer távolságon túl már nem lehet élő kapcsolatot tartani egy titkárnak a központtal. Volt egy kolléga, aki vállalta volna a feladatot. Budapesti volt, csakhogy akkor póttagként került az elnökségbe, pedig alig kapott kevesebb szavazatot, mint én. Számomra természetes volt, hogy az ügy érdekében én lépjek vissza póttagnak. Ezt én helyesnek tartottam így, ahogy mondod, a közösség érdekében.

Pályám során nem csak szakmabeliek barátságát élvezem, hanem bizony plébánosokét is, akik szintén befolyásolták és segítettek szakmai munkámat. Példának okáért megemlítek egy esetet. Kamarás István által vezetett, „Az egyház kultúraközvetítő tevékenysége” c. kutatás ürügyén látogattam meg egy somogyi faluban, ahova nem sokkal elötte nevezték ki plébánosnak, az azóta a Kaposvári Egyházmegye püspökévé kinevezett Laci atyát. Az ottani könyvtárostól hallottam, hogy micsoda jó fej, még Budapestről is járnak hozzá hétvégeken. Sok barátja van. Becsöngettem hozzá ismeretlenül. Azt mondta, hogy most nem ér rá. Pár év múlva, amikor Laci atya kaposvári plébánosként lelkigyakorlatra ment Csíkszeredába, megkértem, hogy vigyen el magával, mert könyveket szeretnék vinni a csíkszeredai testvér-települési könyvtárba. Egy egész éjszakán át utaztunk és akkor mondta el, hogy azt hitte akkor rólam, hogy valamiféle nyomozó vagyok, mert a fiatalokkal való jó kapcsolata miatt többször beidézték a korábbi szolgálati helyén a rendőrségre.

Amikor Varga László Kaposváron az első bemutatkozó miséje után meglátott a templomkertben, nagyon megörült találkozásunknak.  Kapcsolatunk aztán barátsággá vált. Tagja lettem a képviselő testületnek, majd a világi elnöke is. Ő – amióta Kaposváron szolgál – minden évben lelkigyakorlatot tart. A három nap előadásainak anyagát könyvben is kiadja.  Ma már a 18-ik kötetnél tart. Büszke vagyok rá, hogy az első könyvét én mutathattam be egy beszélgetés keretében a könyvtárban.

A már említett felmérés során ismerkedtem meg Vörös József balatonberényi plébánossal, aki együtt raboskodott ötödéves szeminaristaként Mindszenty Józseffel Sopronkőhidán. (Az ő helytörténet iránti érdeklődését Dr. Kanyar József ébresztette fel.) Vörös atya egész élete végéig gyűjtötte az anyagot a faluja történetéről. Sajnos nem érhette meg a monográfiája kiadását. A bőröndnyi anyag a veszprémi érsekség levéltárában megtalálható. Az ő dokumentumai között találtam a két világháború közötti időben a Földművelődésügyi Minisztérium által, többnyire falusi iskolákban elhelyezett típus-könyvszekrény fotóját. A balatonberényi iskola történetét, melynek kéziratát rám hagyta, viszont sikerült kiadnunk.

Van még egy „papos” sztorim. Csak azért mesélem el, mert érinti a könyvtárosokat. Dr. Fábry Kornél atyával kapcsolatos, aki a 2021-es Eucharisztikus Kongresszus főtitkára volt, de akkoriban Kaposváron a mi templomunkban volt káplán, innen került ki Rómába. Ott írta doktori disszertációját, francia nyelven. Könyvtárunkba hozta be a majd négyszáz oldalas művét bekötésre. A kolléganők megfelelő alázattal szépen be is kötötték. Még ők mondták, hogy ne kérjünk pénzt érte az atyától. Amikor azt kérdezte, hogy mivel tartozik, azt mondtam neki, hogy „majd a Szentírás vasárnapján mondj egy misét a könyvtárosokért!”. Ugyanis ezt az ünnepet a Biblia védőszentje, Szent Jeromos ünnepéhez, szeptember 30-hoz legközelebb eső vasárnaphoz rendeli a katolikus egyház. Bizonyosan sokan tudják, hogy Szent Jeromos a könyvtárosok védőszentje, ahogyan ezt Bánhegyi B. Miksa, a Pannonhalmi Főapátság Könyvtárának főigazgatója írta le a „Levél Szent Jeromoshoz” c. publikációjában.

Kornél atya betartotta ígéretet és a legközelebbi Szentirás vasárnapján a könyvtárosokért ajánlotta fel a szentmisét. Sőt, Rómából is kaptam tőle SMS-t ezen a napon, „Nem feledkeztem el rólatok” üzenettel. Csak megemlítem mindezt, mert számomra könyvtártörténeti jelentőséggel bír. Ehhez még csak annyit tennék hozzá, hogy 2000-ben, a XXXII Vándorgyűlésen, Esztergomban, egy a könyvtárosoknak szánt totó hibátlan kitöltésével a kaposvári könyvtárosok csapata nyerte el a Jeromos-vándordíjat. A Szent Jeromost ábrázoló kerámia szobrot ünnepélyes keretek között Beer Miklós püspök adta át.

 HK: Életrajzodból és a laudációkból is kitűnik, hogy számos írásod jelent meg a hetvenes évektől kezdve. Számos publikációd között hangsúlyosan szerepelnek a honismereti, helyismereti írások. Ugyancsak sokat foglalkoztál a könyvtárügy országos és Somogy megyei kérdéseivel, de a változatos műfajok között megjelennek könyvajánlások, búcsúztatások is. Írásaidat a téma ismerete mellett a jó stílus is jellemzi. Hogyan és miért kezdtél el publikálni?  Úgy hallottam, hogy Gerő Gyula is inspirált az írásra.

 VR: Látom alaposan felkészültél belőlem. Az a fránya közlésvágy lehet az oka, hogy ilyen sokféle helyen jelentek meg publikációim. Írásaim első kézzel írott „bibliográfiáját” menyem, könyvtárosképzős korában karácsonyra állította össze.

Persze személyek is biztattak írásra. Kaposvárra kerülve már az első hetekben kellett írnom az akkori igazgatóm, Kellner Bernát kérésére a Somogyi Könyvtárak c. könyvtáros híradóba. Módszertani látogatásaim tapasztalatait írtam meg. Aztán törzsgárda tag könyvtárosokról írtam. Ezt a törzsgárda ünnepséget a könyvtárban kezdetektől a mai napig megtartják. Nem csak a megyei könyvtárban dolgozókét, hanem a megyében tevékenykedő főhivatású és megbízási díjas munkatársakéit is. A Könyvtárosban az első cikkemet a kaposvári városi könyvtár bibliobuszáról írtam Dr. Gerő Gyula kérésére. A Könyvtári levelező/lapban is gyakran „leveleztem”, különösen abban az időben, amikor 2000-2001-ben folyt a könyvtárunk felújítása, bővítése. Legkomolyabb szakmai írásom a Könyvtári Figyelő 1996. 1. számában jelent meg. Zöldfülűként bekapcsolódtam abba a vitába, amelyet Dr. Zsidai József „Javaslat a magyar könyvtári szervezet átalakítására és a költséggazdálkodás racionalizálására” címmel írt. Ebben az írásomban eléggé békülékeny hangon azt fejtegettem, hogy nálunk Kaposváron a könyvtár közös fenntartásának a megye és a város részéről költségmegtakarító hatása van. Később Zsidaitól kaptam egy levelet, melyben megköszönte, hogy én nem értettem félre a szándékát.

Aztán több könyvtáros ravatalánál mondtam búcsúztató beszédet, amelyeket a híradónkban meg is jelentettem. E tekintetben 1997 szomorú éve volt a somogyi könyvtárosoknak. Ugyanis három elhunyt városi könyvtárigazgatót ravatalánál köszöntem el a munkatársak nevében. Bizony elég nehéz volt az életútjuk főbb állomásait kikutatni. Ekkor határoztam el, hogy a már korábban dédelgetett „Somogyi könyvtárosok ki-kicsoda” c. kiadványt végre tető alá kellene hozni. Ebben a munkában segített a 2000. év elején a fonyódi könyvtárban tájékoztató könyvtárosként elhelyezkedő Varga István, akiről a Webmagazin 2022. 3. számában jelent meg portré.
Emlékszel, abban az időben az MKE elnökségi ülésén is beszéltünk arról, ha minden megye elkészítené a könyvtáros ki-kicsoda könyvét, az még jobban összehozná a szakmát, és alapja lehetne majdani könyvtárosok életrajzi lexikonjának.

Írtam aztán a város lapjában, a Kaposvári Mutatóban (a KaMu-ban), valamint a rendszerváltást követő pár évet megérő Somogyország-ban is.

A szakma részéről nagy megtiszteltetésnek vettem, hogy felkérésre több „köszöntő könyvben” írhattam az ünnepeltekről. Az „Elhagyott kertek ösvényein” címűben Komáromi Gabriella irodalomtörténészről, „Mert a szívnek teljességéből szól a száj :   Könyvtártudományi tanulmányok Hajdú Géza 80. születésnapjára”, és ilyen az „Ünnepi kötet Katsányi Sándor és Papp István kilencvenedik születésnapjára”.)

 HK: A publikációknál maradva, kérdezlek a forrásközléseidről is, amelyek 1999-2011 között jelentek meg. Mi szerint válogattál, mennyi volt a véletlen szerepe a választásoknál?

 VR: Hát már előbb is volt egy forrásközlésem, mégpedig a Somogyi Könyvtáros-ban. Ugyanis nagyapám ládájában találtam egy levelet, melyet a kaposvári alispán küldött a „Tekintetes Tanító Úrnak”. Gratulált a népművelés területén elért eredményeihez és kérte azt, ha szüksége van szépirodalmi könyvekre és az előadásokhoz diapozitívekre és vetítőre, azt is szívesen ad. Azért volt ez számomra értékes üzenet, mert ebből kitűnt, hogy a második világháború előtt is volt népművelés és könyvtári ellátás. Ez azért is volt fontos számomra, mert, addig azt lehetett olvasni, hogy a felszabadulás után először a kommunista párt szervezésében indult meg a falvak könyvtári ellátása. Amikor a szakdolgozatomat írtam, találtam több ilyen vélekedést.  Valójában pedig az történt, hogy azokban a településekben, ahol korábban a KALOT vagy a KALÁSZ működött, ezek könyvanyagát átnézték, a „nép- és szovjetellenes”, valamint a klerikális műveket kiselejtezték, a maradékot pedig, mint a kommunista párt ajándékát adták át a településnek.

A Somogyi honismeret c. lapban attól kezdve írtam, miután 1989-ben megszűnt a Somogyi Könyvtárak. Természetesen könyvtári témában is publikáltam ott. Több, a megye településeiről megjelent falutörténeti könyvről írtam ajánlást. De a Somogyvármegye évkönyveit böngészve olyan forrásokat adtam közre, amelyek a somogyi települések életéről szóltak. Volt még egy számomra kedves forrásközlésem is. Damjanich Jánosné remegő kézű aláírásával egy (kör)levelet közöltem, melyben az aradi vértanúk emlékművének felállításához kér hozzájárulást. Miközben kutattam a levélírás körülményeit, mert a Zala György féle szobrot 1890-ben avatták és a vesztőhely közelében 1881-ben már közadakozásból is állítottak emlékművet. Így máig kérdés maradt számomra, hogy Damjanich Jánosné mely „momentumra” gondolt 1909-ben, halála évében datált levelében? Kollegialitás és a segítség nyújtás szép példáját adta Lovászi Józsefné szegedi helytörténész kolléganő, aki az aprónyomtatvány-tárukból előkereste és elküldte a levélben említett sorsjegy fénymásolatát. Így talált egymásra a levél és melléklete a kiadvány lapjain. Sajnálom, hogy a 48-as szabadságharc kutatóinak nem keltette fel akkor az érdeklődését ez az írás, mert arra is gondolok, hogy valakik visszaéltek az özvegy nevével. könnyű haszonszerzés céljából.

 HK: Úgy tudom, két önálló köteted is megjelent, mindkettő 2005-ben. „A Kaposvári Megyei Könyvtár története 1945-1960” címmel és témában, a másik a publicisztikai jellegű írásaid gyűjteménye, „Tükröződések” címmel. Milyen időtartamú kutatómunka eredménye a könyvtártörténeti munka, és milyen időtávot és témákat ölel fel a szépírói vénádat megmutató másik kötet?

VR: A könyvtártörténet pályám kezdetétől fogva érdekelt. Ugyanis képesítés nélkül kezdtem el dolgozni módszertanosként a marcali Járási könyvtárban. Jártam a vidék könyvtárait közben a községi tanácsoknál is megfordultam. Szomorúan tapasztaltam, hogy egyes helyeken szinte nyűgnek tartják a könyvtárat. Ezért kezdtem érdeklődni a gyökerek iránt. Ezzel párhuzamosan a törvényes működésnek az alapjait is kerestem. Ezt a jogszabályokban meg is találtam. Erre való hivatkozás után már nem éreztem úgy, hogy szívességből tartanak fel könyvtárhelyiséget a tanácsok. A könyvellátást pedig a járási könyvtártól mi biztosítottuk. Úgy, hogy központilag rendeltük a könyveket és a könyvtárellátó nekünk küldte a megrendelt könyveket cédulákkal. Ebből építettük az ellátandó könyvtárak katalógusát. Erre azért volt szükség, hogy tudatosan gyarapítsuk az állományukat. A könyvcsomagokat aztán a megyei könyvtártól delegált gépkocsival vittük ki a könyvtáraknak.

Nem akarom most a magyar kiskönyvtárak ellátási rendszerének változásait felvázolni. Ezt az egyetemi dolgozatomban megtettem. Azt vallom, hogy minden szakmának van története. Sőt azt a szakmát ismerik el, amelynek tagsága tudatában van saját történetének. Mivel a megyében többen is írtak könyvtártörténeti témában dolgozatot, ezért igazgatóként megindítottam egy kiadványsorozatot Somogyi könyvtártörténeti füzetek címmel. E sorozat negyedik kötete Gerő Gyula Könyvtár a megyeházán c. könyve. A magam könyvtártörténeti füzetének értékét emeli, hogy kiegészült Somogy megye történetének kronológiája (1825-2004), melyet Gerő Gyula állított össze. Így társszerzők is lettünk.

„Tükröződések” az egyéb az addig megjelent írásaimnak gyűjteménye saját kiadásban, ötvenötödik születésnapomra készült el. Mivel sok ismerősömtől kaptam dedikált könyvet, én is viszonozhattam ezzel a kötettel a gesztust. A megmaradt példányokat árultam. A bejött összeget megdupláztam és elküldtem Böjte Csaba Dévai Szent Ferenc alapítványának.

 HK: Pályád során mind a tanulásnak, mind a tanításnak hangsúlyos szerep jutott. Arról kérdezlek, hogy melyik volt a legkedvesebb, leginkább „testhez álló” ismeretszerzés? Hol szerettél tudást átadni, közvetíteni? Hiszen megyeszerte oktattál könyvtárosokat, és „nem középiskolás fokon” taníthattál a Kaposvári Egyetemen.

VR: A családi tradíciót követve én is pedagógus akartam lenni. Érettségi után jelentkeztem a főiskolára. Helyhiány miatt nem vettek fel. Csak később tudtam meg, hogy mi volt az elutasítás igazi oka. Az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztálya: 1958. júl.22-i határozata a vallásos világnézet elleni eszmei harcról, a vallásos tömegek közötti felvilágositó és nevelő munka feladatairól szólt. Ennek értelmében pedagógiai főiskolákra pedig csak ateista szülők gyermekeit vették fel. Ha tehát hívő szülők gyermeke nem lehetett pedagógus, akkor hívő pedagógusok gyermeke főleg nem. Igy kerültem én képesítés nélkül a marcali könyvtárba.
Ötéves koromban már levelet írtam a kórházból érdeklődvén, hogy a kiscsirkék kikeltek-e már. A közgazdasági szakközépiskolában humán tárgyak mellett a könyvvitel és a statisztika tantárgy nem igen kötötte le figyelmemet. Igaz később a statisztikának nagy hasznát vettem, mert bekerülvén Kaposvárra, a könyvtárstatisztikával én foglalkoztam. Ellenben Marcaliban, a könyvtárban kitágult előttem a világ. A lexikonok, kézikönyvek világa elbűvölt. Sőt az akkori főnököm, sok háború előtti könyvet is beszerzett antikváriumokból és az úgynevezett belső raktárba gyűjtögette.

Ezen időszak alatt jártam Szombathelyre népművelő könyvtár szakra. Ide úgy vettek fel, hogy apám írt a minisztériumba, hogy tekintettel lehetnének a tanító őseimre, felvehetnének tanár szakra. Bizonyára ott is ismerték a fent idézett párthatározatot.

Mivel a felvételi tárgy könyvtár-népművelés szakon is magyar és történelem tárgy volt csakúgy, mint a tanár szakon Pécsen, és mivel könyvtárban dolgoztam, megkaptam az értesítést, hogy mehetek Szombathelyre levelező tagozatra. A sors fintora, vagy a Gondviselés akarta így, hogy bár a magyar felsőoktatási intézmények közül csak itt tanítottak valláskritikát, csak ebből a tárgyból volt egy utóvizsgám és ott a keresztény ünnepeket húztam. Az esztétikát és a könyvtári tárgyakat szerettem. Azt mondhatom, hogy igazi duális képzésben részesültem, mert a tanultakat le tudtam mérni azonnal a gyakorlat mérlegén.

Történelem szakot azért végeztem, hogy igazi felsőfokú végzettségem is legyen. Tizenöt évet töltöttem el a pályán, amikor bekerültem az egyetem könyvtár szakára. A szakmai tárgyak nagyon jól mentek. Sajnos az úgynevezett filozófiai tárgyakból újra kellett vizsgáznom. Annyira azért nem változott a helyzet, hogy amikor „Tudományos szocializmus” tárgyból felelvén büszkén hivatkoztam Bibó István és Erdei Ferenc levelezésére, majdnem úgy jártam, mint korábban a valláskritika vizsgámon. A könyvtárszak után elvégezhettem a minisztérium fiatal közművelődési szakemberek részére indított egy éves vezetőképzőjét – akkor még csak osztályvezető voltam. A társadalmi viszonyok elemzése mellett vezetési és marketing ismereteket is tanultunk. E kurzus végén a szakdolgozatomban szüleim népművelő tevékenységét dolgoztam fel.

Aztán változtak az idők. Majd tíz év múlva az egyetem menedzserképző szakán már az intézményem stratégiai tervét készítettem el szakdolgozatomban. Ezt a tudás közvetlenül is alkalmazhattam első számú vezetőként. Sőt az itt szerzett ismeretek alapján taníthattam könyvtárszakosoknak vezetéselméletet és marketing ismereteket is. Aztán szereztem szakértői képesítést is és tíz évig voltam vezető szakfelügyelő Somogy megyében.

Többször voltam vizsgabizottság elnök és tag is. Mondanom sem kell, hogy ezen alkalmakkor is sokat tanultam ember- és szakmai ismeretből is, vizsgáztató társaimtól és a vizsgázóktól is.

HK: Szakmai pályád sikerei között hol helyeznéd el a megyei és városi könyvtár integrációját?

 VR: Nem sikernek nevezném ezt, hanem józan belátásnak.  Ha valaki az 1945 utáni magyar közkönyvtári rendszert vizsgálja, kezdetektől tapasztal egyfajta kettősséget. Egyrészt a településeken a háború előttről megmaradó gyűjtemények vannak: kastélykönyvtárak anyagai is, amit aztán központi helyekre begyűjtöttek. Másrészt már az Országos Szabadművelődési Tanács 50 majd 100 kötetes vándorládákban könyveket szállított a községekbe. 1949-ben a megyei központokban körzeti könyvtárakat alapítanak, országszerte. Így alakulhatott az a helyzet Kaposváron, hogy a megyeháza két egymás melletti helyiségének egyikében Dr. Kerekes András, a Körzeti Könyvtár vezetője szervezte a megye könyvtárellátását a Népkönyvtári Központtól kapott könyvcsomagokkal. A másikban az ifjú Dr. Gerő Gyula délután négy órától este nyolc óráig, három hónapon át „vezette” a Kaposvári Városi Olvasótermet, melynek csak helyben használható köteteit a fentnevezett körzeti könyvtártól kapta. Ez a kettősség uralta a korabeli könyvtári rendszert.

1990-re szinte nyilvánvalóvá vált, hogy a közös fenntartás mind a megye, mind a város számára előnyösebb. Az egyesítés előkészítésében nagy szerepe volt Bolevácz József tabi könyvtárigazgatónak, aki saját falujában polgármester lett, sőt a megyei közgyűlési   képviselő is. Az ő általa vezetett bizottság javaslatát előterjesztésként tárták a városi és a megyei közgyűlés elé. Az egyesített könyvtárat három tagból álló úgynevezett társulási tanács irányította. Nekem a városnál kellett előkészíteni az egyesülést. A nagyobb gondot az jelentette, hogy a két intézmény munkatársainak gyakorlati munkáját kellett közös nevezőre hozni. Az időközben megszűnt szakszervezeti könyvtár állományának hasznosítása és munkatársainak integrációja már egyszerűbb feladatnak tűnt.

 HK: Úttörő szerepet töltöttél be a határon túli könyvtárakkal és könyvtárosokkal – mára már olajozottan működő – kapcsolatrendszer kialakításában. Mi és/vagy kik segítették a kapcsolatfelvételt?  Mikor kezdődött ez a misszió? Jártál-e ezekben a megajándékozott könyvtárakban, akár meghívottként is?

 VR: Igen jártam, de elmondom kérdésedre, hogy a folyamat hogyan kezdődött. Az első családi erdélyi kirándulásunk során felkerestem a csíkszeredai könyvtárosokat. Személyesen akartam megismerni őket, mert Nagy Attila felhívta a figyelmemet, hogy rendes kis közösség van ott, „szakmailag támogathatnátok őket” – mondta.  A találkozás jól sikerült, melynek eredményképpen testvér-intézményi megállapodást kötöttünk. Ennek értelmében minden második évben tőlünk megy egy háromtagú küldöttség hozzájuk, a következő években pedig ők jöttek hozzánk, mégpedig az abban az évben tartandó MKE vándorgyűlés hetére. Ezért az itthoni megyei könyvtáros továbbképzésünket a vándorgyűlést megelőző három napra tettük, igy a vendég könyvtárosok a mi továbbképzéseinken is részt vehettek, s mi vittük őket a vándorgyűlésre. Ennek jegyében történt az első alkalmi könyvszálitó utam, melyről már beszéltem.
Aztán több, pályázati pénzből szervezett továbbképzéseinkre más határon túli helyszínekről is hívtunk kollégákat. Abban az időben több megyei könyvtár is ápolt kitűnő kapcsolatokat külhoni könyvtárakkal. A győriek pl. felvidéki könyvtárakkal, a nyíregyházi kárpátaljaiakkal, a pécsiek horvátországi magyarlakta településekkel. Ez a helyzet alapozta meg a további határon túli kapcsolatainkat. Akkor ez az MKE elnökségben is beszédtéma volt.

HK: Kedves Robi, itt is köszönöm, hogy a határon túli kollégák kérésére létesített IFLA-HUN levelezőlista ügyének egyik előmozdítója voltál. A lista egyik alapító tagja vagy.

VR: Valóban ott voltam az alakuló ülésen a fentebb elmondott élmények és gyakorlat alapján, de az igazi szíve-lelke, motorja és éltetője máig te vagy a levelezőlistának.

Egyébként pályafutásom kezdetétől fogva sokat köszönhetek a Magyar Könyvtárosok Egyesületének a tekintetben is, hogy helyi és országos elnökségében tevékenykedve neves könyvtárosokkal dolgozhattam együtt. Tulajdonképpen Veled is ott ismerkedtem meg és lett közös ügyünk a határon túli magyar könyvtárak ellátása és a határon inneni és túli könyvtárosok képzésében és továbbképzésében való aktív részvételünk. Tagjai voltunk annak a bizottságnak, melyet a minisztérium (akkor: NKÖM- a szerk.)  a határon túli könyvtárak ellátására, fejlesztésére létrehozott anyagi alap elosztására szervezett. Aztán külön ajándék volt, hogy ezeket a helyeket meg is látogattuk. Emlékszem milyen öröm volt számomra kárpátaljai látogatásunk alkalmával, hogy Nagyszőlősön felfedeztem a kaposvári, megszűnt ÉDOSZ szakszervezeti könyvtár kézikönyvtári anyagát. Ugyanis ezt a mintegy nyolcezer kötetet közreműködésemmel és az OSZK segítségével sikerült kijuttatni az ottani Járási Könyvtárba. A szabadkai tanítóképzőnek pedig a megszűnt Pamutfonó Vállalat szakszervezeti könyvtára tizenkétezres állományát, egy ottani kamionos szíveségből szállította a helyszínre. Később Zentára is vittem könyveket. Akkora már ismertük Hajnal Jenőt, aki az ottani Művelődési Intézet vezetője volt – ma a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács elnöke.

Aztán azt is megemlítem, hogy te is tagja voltál annak a könyvtáros küldöttségnek, akik elvittük és átadtuk Ótelek árvíz-sújtotta települési könyvtárának az MKE szervezésében magyar könyvtárosok által gyűjtött könyveket.

Az előző kérdésben említett úttörő szerep nem engem, hanem téged illet, mert a magyar könyvtárosok VI. világtalálkozójának kerekasztal beszélgetésén merült fel, hogy mennyire nem tudnak tájékozódni egymás munkájáról a diaszpórában és a közvetlen határon túli kollégáink.  Itt merült fel az igény egy levelező fórum létrehozására, amit még aktív korodban IFLA-HUN néven létrehoztál. 2017-ben az MKE miskolci vándorgyűlésén a levelező lista első tíz évéről előadást is tartottál. Ez a fajta tevékenységed is Ranganathant juttatja eszembe

HK: Szakmai és helyi közéleti pályádat kitüntetésekkel is elismerték, több ízben is. Melyekre emlékszel vissza a legszívesebben?

 VR: Mindegyikre. Mivel egyikre sem számítottam, mindegyik jól esett. Munkám elismerését láttam benne. Egyébként egy rövid életrajzom és a kitüntetéseim felsorolása a somogy.hu portálon megtalálható. Eszembe jut egy díj. Erről még senkinek sem beszéltem. A könyvtárosok olvasótáborában, ahol Kamarás István és Nagy Attila voltak a kiscsoportvezetőink, olyan jól összekovácsolódtunk, hogy elhatároztuk, hogy rendszeresen összejövünk. Hogy legalizáljuk ”üzelmeinket”, kéréssel fordultunk az MKE elnökségéhez, engedjék meg azt, hogy Módszertani Munkabizottság névvel az egyesület kebelén belül egy új szervezetet hozzunk létre. Mivel akkor még nem az volt gyakorlat, hogy egy alulról jövő szervezkedés eredményeként alakuljon új szervezet, húzódott az ügy. Végül az Egyesület elnökévé megválasztott Billédi Ferencné első dolga volt, hogy levélben értesített: megalakíthatjuk a bizottságot. Mivel ebben a szervezkedésben sok munkát vállaltam, Kamarás István által alapított Tag-díjat én kaptam abban az évben. Ez egy vándorserleg volt, melynek oldalára bevésték a nevemet. Egy évig nálam lehetett a serleg. Amikor lejárt az idő, mielőtt visszaadtam, lefényképeztem. Sajnos a feliratból csak egy nagy R betű látszik. Most erre az eseményre nosztalgiával és szívesen emlékeztem vissza. A Módszertani Munkabizottság megalakulásáról a 3K 2002. januári számában lehet olvasni: https://epa.oszk.hu/01300/01367/00025/pdf/05historia.pdf

HK: Számomra Kocsis István rólad szóló laudációja és az arra adott válaszod maradt emlékezetes. A laudáció az MKE honlapon megtalálható, de hol olvasható a válaszod?

 VR: Biztosan a Füzéki díjra gondolsz. Ott voltam veled együtt az MKE elnökségben, amikor tárgyaltuk Füzéki Bálint javaslatát, a testvére, Füzéki István emlékére alapítandó díjról. Az előterjesztést elfogadtuk. Ez a kitüntetés valóban meglepett, Előttem olyan neves könyvtáros személyiségek kapták meg, mint Horváth Tibor, Papp István, Katsányi Sándor, vagy előző évben közvetlenül előttem Kocsis István. Pista laudációja megjelent írásban is, barátinak, de kissé túlzónak tartottam. Annak viszont örültem, hogy kiemelte az olvasótáborokhoz fűződő tevékenységemet is. Hogy én mit mondtam, nem emlékszem rá. Nem is készültem még jegyzet szintjén sem. Egyszerűen csak meg akartam köszönni a bizalmat, ezért nem készültem hosszú mondanivalóval. Most, hogy kérdezed, utólag bánom, hogy nem írtam le, hogy mi hangzott el. A hely szelleme azt követelte tőlem, hogy abban a tiszteletteljes közegben, hiszen sok ismerős kolléga jött el, mégis kell valamit mondjak. Arra emlékszem, hogy a hatéveskori emlékeimet idéztem fel ’56 kapcsán. Állok a házunk elött az utcán és rémülten látom, hogy a szovjet tankok dübörögve haladnak Marcali felé, hogy a Petőfi Sándor Laktanyát elfoglalják. Mint később kiderült, feleségem is hasonló ijedséggel szemlélte hatévesen, hogy a szovjet tankok fülsiketítő zaj kíséretében, csörtetve haladnak a szigetvári laktanya felé. Arra emlékeztem még, hogy nagyapám, aki akkor egész nap a rádió mellett ült, szalasztott édesapámhoz a következő üzenettel: „Nagy Imrét leváltották, Kádár lett helyette”. Édesapám otthagyta az osztálytermet és szaladt a rádióhoz. A közintézményeknek szánt új ’56-os, gipszből készült címer már nem került ki az iskola falára, mert 1957 januárjában érkezett meg. Ezt a címert azóta is őrizgetem. – Azt hiszem ezeket mondhattam ott el.

 HK: Beszélgetésünk zárásaként kedves olvasmányaidról, időtöltéseidről, passzióidról faggatlak a múltra és a jelenre gondolva, valamint a jövőt – így a terveidet is – firtatva.

VR: E hosszúra nyúlt beszélgetés végén nagyon nehéz röviden válaszolnom. Talán egyszerűbb lenne egy sor könyv címét felsorolni, hogy e sorok olvasója a „mit olvastál – megmondom, ki vagy” szlogen alapján ítélje meg izlésvilágomat. Nem a dramaturgia kedvéért mondom, már általános iskolában mélyen az elmémbe véstem Kölcsey Ferencnek az unokaöccséhez, Kálmánhoz írott intelmeit. Két mondatra nagyon jól emlékszem. „Szeresd a hazát!” és „Törekedjél az ismeretekre!” A gondolat folytatása az, hogy nem kell mindent elolvasni, mert az élet véges és nem lesz időnk az értékek megismerésére. Persze ez csak jóval később, már felnőtt fejjel tudatosult bennem, amikor megvásároltam az újra indult „Magyarország felfedezése” és a „Gyorsuló idő” sorozat könyveit. Máig megmaradt bennem az a szemlélet, hogy kifejezetten csak szórakoztató irodalmat nem nagyon olvasok. Szégyen – nem szégyen, de például egy Rejtő könyvet sem olvastam. Természetesen ez nem minősítés akar lenni. Camus A pestis c. könyvét többször is elolvastam. Legutóbb két évvel ezelőtt. Tetszik a szerző heroikus pesszimizmusa.  Megvásároltam és el is olvastam Szvetlana Alekszijevics Elhordott múltjaink c. Nobel-díjas regényét, valamint Gyarmati Fanni kétkötetes naplóját. Tanulságos volt mindegyik. Szeretem Németh László regényeit, és a drámáit is – sajnos ma már nem játsszák a színházaink. Szeretem Gárdonyi Géza írásait. Fekete István életútjával is foglalkozom. Néhai Sánta Gábor irodalomtörténész barátommal értek egyet, aki azt írta Fekete Istvánról, hogy nem ifjúsági író, még akkor sem, ha a Móra Kiadó adta és adja ki regényeit.

Aktív munkám során sokkal inkább rendeleteket, előterjesztéseket olvastam, de pályám elején tudatosan olvastam határon túli írók műveit. Ezek a szerzők Duba Gyula, Sütő András, Bálint Tibor, Kós Károly és az Erdélyi Helikon (halinakötéses sorozatának) több szerzője, továbbá Fehér Ferenc és Gion Nándor, Nagy hatással volt rám Szatmári Sándor Kazohinia c. regénye. Úgy érzem most, ezt is újra kellene olvasnom, mint a Pestis-t. Sok könyvet olvastam, leginkább olyanokat, amelyeket nekem dedikáltak a szerzők, író-olvasó találkozón való közreműködésemet köszönve. Már elkezdtem a dedikációkat kifénymásolni. Ezek is kedves olvasmányaim. Nagyon szeretem a költőket.  Arany Jánost, József Attilát, Pilinszky Jánost, Szilágyi Domokost, Bertók Lászlót, Dsida Jenőt. Őróla, illetve egy ismeretlennek hitt verséről és annak körülményeiről a Képírás című internetes folyóiratban írtam. Tovább nem is sorolom, mert öt polcfolyóméternyi verseskötetem van. Nem beszélve szüleim könyvtárából rám maradt „Élő könyvek – Magyar klasszikusok” sorozat köteteiről.

Az iratok rendezése mellett kertészkedek. Ép most ültettünk egy meggyfát feleségemmel. Azt beszéltük, talán megérjük a termését is. Hetven felett inkább visszatekint az ember, mint előre. Azt tapasztalom, hogy a „gyorsuló időben”, a mi korunkban még gyorsabban peregnek a napok. Szerencsére nem unatkozom. A ház, a kert mindig ad munkálkodni valót. Ebben a korban már nem nagyon tervez az ember. Inkább összegez.

Érettségire készülve, a magyar tétel tanulása közben leragadtam Arany János költészeténél. (Ezt a tételt is húztam a vizsgán.) Noha nem volt kötelező megtanulni, de engem a Rendületlenül c. versének refrénje máig elkísér: „Oh, értsd meg a szót: árban és apályon – Szirt a habok közt – hűséged megálljon”. Ez sokszor eszembe jutott azóta is. Ma már inkább a költő Epilógus c. versén gondolkodom. „Munkás, vidám öregséget, Hol, mit kezdtem, abban véget…Ennyi volt csak; S hogy megint ültessek, oltsak”.

Hát a fát elültettük. Remélem lesz folytatás …

 *A könyvtár neve: Korábban Palmiro Togliatti Megyei Könyvtár. Ma: Takáts Gyula Megyei Hatókörű Városi Könyvtár

 Kedves Robi, köszönöm a beszélgetést, a webmagazin olvasói számára adott válaszaidat.

Haraszti Pálné
az Ötágú síp rovatvezetője