Könyvtáros pályám – Bényei Miklós dr.
78 éves vagyok. 1943. január 5-én születtem Tiszaladányon, egy Tokaj melletti Tisza parti faluban. Szüleim többet, jobbat akaró kisparasztok voltak, kemény erőfeszítések árán elérték, hogy mindkét fiúk iskolázott ember legyen. Számomra a nyolc és fél évvel idősebb testvérbátyám mutatta az értelmiségi lét példáját. Sokoldalú tehetség volt: tanár, könyvtáros, újságíró, költő, lexikográfus, színházigazgató. Jómagam szülőfalum általános iskolájában tanultam meg írni és olvasni, nagyon hamar, három-négy hét alatt, és azóta a nyomtatott betű bűvöletében élek; egyetlen szenvedélyem van: az olvasás. Kb. 10-11 évesen kezdtem el olvasónaplót írni, amelyet rövid megszakításokkal mindmáig vezetek.
Hatodik-hetedik osztályos koromban határoztam el, hogy könyvtáros leszek. Akkoriban még működött a fővárosban a könyvtáros gimnázium, oda szerettem volna bejutni. Mire az általános iskolát befejeztem (1957-ben), ez a tanintézet megszűnt. Így szüleim a legközelebbi középiskolába, a tokaji Tokaji Ferenc Gimnázium írattak be. Itt érettségiztem 1961-ben. Az elsős koromtól egyértelmű volt, hogy az Eötvös Loránd Tudományegyetem könyvtár szakára jelentkezem. Majdani párjaként egy ideig a magyar szakkal kokettáltam, de aztán a történelem került előtérbe. Mindjárt felvettek, és 1961-66 között a pesti egyetem történelem-könyvtár szakán tanulhattam. Nagyszerű, mondhatni gyönyörű évek voltak. Remek tanárok oktattak bennünket; csak néhány név példaként: Kákosy László, Sinkovits István, Szabad György – történelemből, aztán a magyar könyvtárkultúra ikonjai: Kovács Máté, Fülöp Géza, Szelle Béla stb. Évfolyamtársaimmal is emlékezetes kollektívát alkottunk; a történészek és a régészek közül többen akadémikusok lettek, a könyvtárosok közül pedig a többség a szakma közelmúltjának és jelenének meghatározó alakjai. Hálás vagyok a sorsnak, hogy e jeles szellemi műhely részese lehettem.
Könyvtáros pályám Debrecenben kezdődött, ott folytatódott és ott is fejeződött be. Mivel testvérem a cívisvárosban volt újságíró, leendő menyasszonyom (és több mint ötvenhárom éve feleségem) pedig az ottani orvosegyetem hallgatója lett, úgy döntöttem, hogy eleget teszek a Hajdú-Bihar Megyei Tanács invitálásának és a Megyei Könyvtár munkatársa leszek. Az éppen akkortájt szerveződő szakosított tájékoztató szolgálat társadalom- és történelemtudományi szakreferenseként dolgozhattam. A tájékoztatás-elmélet tárgykörében is volt egy-két szakirodalmi próbálkozásom. Kiváló igazgatóm, Arató Attila (aki maga is fiatalember volt) aztán hamarosan megbízott a szintén akkor formálódó helyismereti gyűjtemény kezelésével is. A két feladat szorosan összekapcsolódott, jórészt fedte egymást, hiszen a helyismereti szolgáltatás jelentékeny hányada tájékoztatás volt. A helyi kiadványok gyarapítása alapfeladatom lett, a lokális információk feldolgozásával pedig a katalógusok és az adattárak építésében is részt vettem. A mindennapi (ügyeleti) referensz–munkát is többnyire a könyvtár helyismereti részlegében (amely egy szinten, térben volt a folyóirat-állománnyal és a tájékoztatói segédkönyvtárral) láttam el, az általam irányított bibliográfiai tevékenység leginkább szintén lokális jellegű volt. Mindazonáltal a könyvtárunk legjelentősebb, országossá vált bibliográfiai vállalkozása a Tájékoztató jegyzék vezetők számára című kurrens címjegyzék volt, erre az 1968-ban indított, havonta megjelenő és hajdú-bihari eseménynaptárral, majd éves kumulációval kiegészített füzetsorozatra később valamennyi megyei könyvtár (és a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár) is előfizetett. Minden megyébe eljutott az országos középiskolai tanulmányi verseny pályatételeihez a szombathelyi megyei könyvtárral közösen összeállított és évente kiadott ajánló bibliográfia. Erősen elköteleztem magam a helyismereti-helytörténeti bibliográfiák iránt. Több mint másfélszáz ilyen jellegű közleményem (könyvek, évkönyvek részdokumentumai, folyóiratcikkek) jelent meg. Meggyőződésem szerint ezek között a legfontosabb munkám a Debrecen helytörténet irodalma (2002) című retrospektív bibliográfia, amely 2000-rel bezárólag kb. tíz-tizenötezer tételt tartalmaz. Ebből a Debrecen Őrváros Közalapítvány felkérésére online elérhető bibliográfiagráfiai adatbázis készült, az évenkénti folytatással is engem bíztak (bíznak) meg. Hosszú ideig, csaknem negyven esztendeig élő kezdeményezésem volt a Helyismereti művek. Hajdú-Bihar megye című, évente közreadott kurrens könyvbibliográfia.
Széles látókörű igazgatómnak köszönhetem, hogy töretlenül folytathattam az egyetemen megkezdett történelem- és könyvtártudományi kutatásaimat is. Ugyanis úgy látta ő is, hogy aki kutat, eredményesebben láthatja el szorosan vett könyvtári feladatait (szerzeményezés, formai és tartalmi feltárás, tájékoztatás stb.) Eleinte elsősorban Eötvös József fennmaradt könyvtára vonzott: erről szólt egyetemi szakdolgozatom, majd egyetemi doktori értekezésem (az ún. kisdoktori címet 1969-ben szereztem meg), amelynek rövidített változata 1972-ben nyomtatásban is megjelent, Eötvös József olvasmányai címmel (ez volt az első könyvem). Az első magyar kultuszminiszterről számos tanulmányt és esszét írtam, ezek jelesebb darabjai később (1996-ban) Eötvös József könyvei és eszméi címmel kötetben is napvilágot láttak. Az egyik legnagyobb (ha nem a legnagyobb) magyar gondolkodó életmű-sorozatában Vallomások és gondolatok címmel sajtó alá rendeztem naplójegyzeteit és aforizmáit (1977), a kötethez bevezető tanulmányt is írtam. Innen már egyenes út vezetett kandidátusi értekezésem témájához: Oktatáspolitikai törekvések a reformkori országgyűléseken. A kandidatúrát az MTA Történettudományi Intézetében végeztem, ösztöndíjas aspiránsként (ekkor a könyvtárból fizetés nélküli szabadságon voltam). A disszertációt 1989-ben védtem meg, könyv alakban 1994-ben jelent meg. Ugyanebből a forrásbázisból merítettem a Nemzeti és polgári kultúra felé. Tanulmányok a reformkori magyar művelődés történetéről (1998) című kötetem anyagát.
Az aspirantúra befejezése (1979) után egy hosszabb, sajátos kitérő következett életutamon. Elfogadtam az MSZMP Hajdú-Bihar megyei Bizottságának felkérését, és a pártapparátusban dolgoztam: a megyénél politikai munkatársként négy, a Debrecen városi Bizottság titkáraként hat évig. Mindvégig arra törekedtem, hogy tudásom és lehetőségeim szerint a szakterületeim (a közművelődés, a közgyűjtemények – kiemelten a könyvtárak -, a művészeti élet, majd a városnál még az egészségügy) javára cselekedjek. Korlátozott időben ugyan, de folytattam a tudományos kutatómunkám (számos publikációm látott napvilágot), továbbá évente két-három helyismereti-helytörténeti bibliográfiám is megjelent. Befejeztem és megvédtem kandidátusi értekezésem. Tehát egy percre sem adtam fel korábbi ambícióimat.
Az MSZMP szétesését követően, az ún. rendszerváltás hónapjaiban, 1989 októberében visszafogadott a Hajdú-Bihar Megyei Könyvtár, illetve fenntartója, a Megyei Tanács. Ekkori beosztásom: tudományos munkatárs. Hamarosan az akkor létrehívott Helyismereti Osztály vezetője, majd 1996-ban igazgató-helyettes lettem. E kettős státusból mentem (pontosabban: a fenntartó megyei önkormányzat küldött) nyugdíjba 2005-ben. Újból bekapcsolódtam a könyvtári közéletbe: 1990-98 között az MKE Bibliográfiai Szekciójának (amelynek egyik alapító tagja voltam) elnökévé is megválasztottak. Majd – szintén nyolc esztendeig – az MKE elnökségében munkálkodtam, e minőségemben elláttam az MKK és az IKSZ közös képzési és továbbképzési bizottságának vezetői teendőit; kezdeményezésemre alapítottuk Az év fiatal könyvtárosa díjat. Egy ideig tagja voltam a Könyvtári Figyelő szerkesztőbizottságának. Nagy örömre jöttek a szakmai elismerések is: a Szinnyei József-díj (1998), a Széchényi Ferenc-díj (2009), a Honismereti Szövetség Bél Mátyás emlékplakettje (2006), a Hajdú-Bihar Megyei Önkormányzat Bocskai István-díja (2005).
Kutatóként is szép sikereket értem el. Már a hatvanas évek végétől, a hetvenes évek elejétől intenzívebben érdeklődtem – maradva a szélesen értelmezett művelődés- és eszmetörténet tárgykörében – Debrecen és Hajdú-Bihar megye helytörténete iránt, hiszen ez könyvtári munkámhoz is szorosan kapcsolódott. Eleinte kollégáimmal közösen évfordulós adattárakkal és szemelvénygyűjteményekkel próbálkoztunk: Magyar újjászületés [Debrecen, 1944-45] (1970), Petőfi Sándor és Debrecen (1973), Debrecen 1848-1849 (1974) (ez utóbbira mindmáig meglepően gyakori a hivatkozás). Kezdettől fogva elég sok újság- és folyóiratcikket, továbbá évkönyv-tanulmányokat publikáltam – elsősorban hírlapi, részben levéltári forrásokból merítve; cikkeimből két gyűjteményes kötetet is közreadtam: Debreceni miniatűrök (2000), A cívis szellem nyomtatott hírnökei. Írások a debreceni könyv- és lapkiadás történetéről (2007). A hetvenes évektől egyre inkább vonzott a kiemelkedő magyar személyiségek és megyénk, városunk kapcsolata, és e téren már monografikus feldolgozásra is vállalkoztam. Széchenyi István és Debrecen címmel egy sajátos, kevert műfajú (dokumentumok, tények) könyvet írtam, a bihari kötődéseiről született tanulmányaimból szintén összeállt egy kötet: Széchenyi István és Bihar vármegye (2010). Csaknem egy évtizedig gyűjtöttem az anyagot Kossuth Lajosról, közben a megyei levéltár évkönyvében többször helyet adtak egy-egy fejezetnek. Végül a nagy államférfi születésének bicentenáriuma alkalmából egy országos pályázat jóvoltából a Debreceni Városi Könyvtár 2003-ban kiadta a Kossuth Lajos és Debrecen című kultuszmonográfiát. Ezt nyújtottam be a Magyar Tudományos Akadémia ún. nagydoktori pályázatára. A hosszadalmas eljárási folyamat végén, 2008 szeptemberében mint disszertációt megvédtem, és elnyertem az MTA Doktora (DSc) (történelemtudomány) tudományos fokozatot és címet – a közkönyvtárakban dolgozók közül elsőként.
1989 őszén még egy lényeges változás történt a pályámon. Hosszasabb előkészületek után (amelyekben magam is részt vettem) a Debreceni Egyetemen (akkor még: Kossuth Lajos Tudományegyetem) megindult az újfajta profillal, informatikai irányultsággal jelentkező informatikus könyvtáros szak. Óradíjas oktatóként én is bekapcsolódtam a képzésbe. 1993 elején a Matematikai és Informatikai Intézetben (ahová a szak tartozott) másodállású egyetemi docensnek neveztek ki, és megbíztak a szakfelelősi feladatok ellátásával. A szak nem sokkal később a különvált Informatikai Intézet, majd az ebből kinőtt Informatikai Kar irányítása alá került. (Erre a mintára szervezték meg az egri, majd később – átszervezéssel – a nyíregyházi főiskolán is a könyvtáros-képzést.) Félállású, majd óradíjas oktatói státusom egyetemi nyugdíjazásom után is (2005) megmaradt. Amikor megszereztem az MTA Doktora fokozatot, a Debreceni Egyetem 2009-ben címzetes egyetemi tanár címmel tüntetett ki. Egyetemi munkásságom 2020 júniusáig tartott: ekkor az informatikus könyvtáros szakot áthelyezték a Böcsészettudományi Karra, és e Kar vezetése már nem tartott igényt rám.
Tehát harmincegy tanév után váltam meg a felsőfokú szakképzéstől – fájó szívvel, de annak tudatában, hogy nem dolgoztam hiába, hogy sokat segíthettem, segítettem nappali és levelező tagozatos hallgatóimnak. Közülük ma már sokan vezetői pozícióban vannak, sokan rendszeresen publikálnak a szakfolyóiratokban, többen könyveket írtak-írnak, számtalan előadást tartanak, egyszóval: nélkülük ma már és a közeljövőben aligha képzelhető el a magyar könyvtárügy.
Bényei Miklós