Könyvtári beszélgetések 2019 – Programsorozat a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet könyvtárában

A Magyar Művészeti Akadémia – 2017 novembere óta a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet – könyvtára 2019-ben „Könyvtári beszélgetések” címmel új rendezvénysorozatot indított útnak. Az első félévben négy, a második félévben két alkalommal adtunk otthont egy-egy érdekes, színes szakmai programnak különböző témákban meghívott előadókkal, mely alkalmakról most rövid összefoglalóban számolunk be.

Elsőként 2019. február 20-án Művészetpedagógia és olvasásfejlesztés címmel Solymosi Tari Emőke zenetörténész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a Pastorale– és a Felfedezőúton-sorozatok szerkesztő-műsorvezetője, valamint Péterfi Rita olvasáskutató, az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum főigazgatója osztották meg velünk gondolataikat és tapasztalataikat. Elsőként az egymást serkentő „komplex hatás” vagy „transzfer hatás” kapcsán Solymosi Tari Emőke felidézte, hogy az 1964-ben Budapesten tartott International Society for Music Education (ISME) konferencián is téma volt a komplex művészeti fejlesztés, illetve Kodály Zoltán zenepedagógiai munkássága is alapvetően erre a gondolatra épül. A művészetekkel – így a zenével – való találkozást a „legzsengébb korban”, tehát már a magzati, illetve csecsemőkorban is biztosítani kell, mert a gyerekek ebben az életkorban a legfogékonyabbak. A művészeti élménnyel való találkozás olyan későbbi, egyéb készségek – például tanulásbeli képesség, kreativitás, alkalmazkodó képesség, rugalmasság, stb. – kialakulását alapozza meg, amelyek mind a hatékonyabb tanulást, magasabb tanulmányi eredményeket, mind pedig a rugalmasabb problémamegoldást, közvetve pedig a társadalomba történő eredményesebb beilleszkedést elősegítik. A beszélgetés során alkalom nyílt egy olyan „jó gyakorlat” – a Felfedezőúton című sorozat – bemutatására is, amely a Zuglói Önkormányzat, valamint a kerület oktatási intézményeinek együttműködése révén óvodás kortól a középiskoláig, tanítási időben biztosítja a zuglói gyerekek számára az összművészeti eseményeken való részvételt.

Péterfi Rita nemzetközi pedagógiai példákat és gyakorlatokat említve megerősítette azt a tapasztalatot, hogy az irodalommal való minél korábbi találkozás – az olvasás, illetve mesehallgatás révén – megalapozza azt az igényt, amivel a fiatalok majdan maguk is rendszeresen olvasó felnőttekké válnak. Felmérések igazolják, hogy a többet olvasók között olyan képességek, járulékos tulajdonságok is magasabb arányban alakulnak ki, mint a kreativitás, rugalmasság, tolerancia. Az olvasás élményének megadásában – és ezáltal közvetve az olvasóvá nevelés biztosításában – elsődleges fontosságú szerepe van a családnak, szülőknek és nagyszülőknek egyaránt. Azoknak a gyerekeknek, akik napi rendszerességgel részesülnek a mesélés élményében – tehát a koruknak megfelelő szövegekkel, ritmusokkal –, közel háromnegyede rendszeresen olvasó felnőtté fog válni, és ez mintegy előfeltétele annak, hogy ezt az élményt ő maga is továbbadja majd a saját gyermekeinek.

Március 20-án A magyarországi balett kezdetei és Aranyváry Emília címmel tartottak előadást meghívott vendégeink – Dr. Bólya Anna Mária projektvezető, tánckutató, a Magyar Táncművészeti Egyetem egyetemi docense; dr. Pónyai Györgyi tánckritikus; és Dr. habil. Dani Erzsébet, a Debreceni Egyetem Könyvtár-informatikai Tanszékének oktatója – az érdeklődő közönség számára. A magyar balett történetének feldolgozását, valamint a 3D, illetve Virtual Reality technológia összekapcsolásának lehetőségeit vizsgáló projekt az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet támogatásában valósul meg.

Elsőként Bólya Anna Mária ismertette a projekt célkitűzéseit, felvillantva a magyar balett történetének 19. századi kezdeteit, és jelezve, hogy a korabeli sajtóanyag feldolgozása – Pónyai Györgyi által – részben már megtörtént, de a kutatást ki kell terjeszteni az Osztrák-Magyar Monarchia, illetve egész Európa területére, hiszen Aranyváry Emília – mint nemzetközileg is ismert és sikeres „prímabalerina” – számos városban táncolt az 1850-es évektől kezdve egészen 1868-ig. Külön izgalmas lehetőség a kutatás számára, hogy jelenlegi ismereteink a fenti dátum után megszakadnak, és egyetlen adat sem ismert az 1868 utáni időszakból Aranyváry Emíliával kapcsolatban. A hazai balett-történet teljesebb megismerésének lehetőségén túl napjainkban már számos példa van arra, hogy a fiatalabb generációk figyelmét a modern technológia bevonásával próbálják felkelteni, példaként említhető, mint az egyik ilyen első kísérlet, a Dutch National Opera & Ballet által készített 3D koreográfia film. Továbbá kutatások is megerősítik, hogy a „Z” generáció tekintetében egyértelműen pozitív hatással van a tanulásra és általában a figyelemre, ha megtörténik a „bevonódás” az élménybe. A projekt utolsó fázisában speciális tananyag készül – Dani Erzsébet kutatásai és HY-DE (hiperfigyelem-mélyfigyelem) modellje nyomán –, mely a tánctörténeti kutatási anyagot és VR fejlesztést fogja alapul használni.

Ezt követően Pónyai Györgyi tánctörténész, tánckritikus felvázolta az európai és magyar színháztörténetnek azt a korszakát, amelyben a balett, mint műfaj népszerűvé vált a színházak műsorán, ám a hazai színpadokon – megfelelő táncosok hiányában – még évekig máshonnan hívott vendégművészek léptek fel. Aranyváry Emília Párizsban kapott képzést, és Párizs, London, Bécs után a Pesti Magyar Színház (Nemzeti Színház) színpadán ő képviselte az „eszményi” balettet. Fellépéseinek időszaka jelentette a magyar balett első fénykorát. Amikor az 1850-es évek végén a műfaj átmenetileg hanyatlásnak indult, és a színpadi táncot főként az operák betétjelenetei képviselték, Aranyváry Emília ismét nemzetközi társulatokban lépett fel, 1868 után pedig nincs több adatunk életéről.

Bujdosóné Dani Erzsébet – a projekt másik résztvevőjét, Dr. habil. Gilányi Attila matematikust (aki szintén a Debreceni Egyetem oktatója) is képviselve – bemutatta a 3D, illetve Virtual Reality technológiák eddigi alkalmazási területeit, és részletesen beszámolt a tervezett balett-történeti projekt rajzolásának, modellezésének fázisairól. A megfelelő hatás eléréshez többek között pontos kiindulási adatokra – épületrajzok, tervrajzok, színházbelső, ruhák, balettcipő, stb. – van szükség, a végső eredményként létrejövő modellben egy körbejárható, zoomolható „virtuális valóságként” megélhető színházi tér jön majd létre, ahol különböző, tánc vonatkozású menüpontok – például a romantikus „tütü”, ékszerek, hajviselet – is elhelyezésre kerülnek majd. A közönség soraiból érkező kérdések után végezetül ígéretet kaptunk az előadóktól, hogy a projekt későbbi fázisaiban is szívesen tájékoztatják az érdeklődőket a további (rész)eredményekről.

Április 17-én a Digitális Bölcsészet c. folyóirat szerkesztőit hívtuk vendégül, Maróthy Szilvia felelős szerkesztőt; Kiss Margitot, aki a Tanulmányok rovat, illetve Almási Zsoltot, aki a Kritika rovat vezetője; valamint Parádi Andrea szerkesztőt.

A digitális bölcsészet egyesek szerint paradigmaváltást jelent a bölcsészettudományok területén. Mások szerint a számítógép pusztán új eszközöket biztosít a bölcsészettudományi kutatások számára. A Digitális Bölcsészet mindezen kutatók közös fóruma.

A beszélgetés első felében a paradigmaváltás kérdését jártuk körül. Az internet születése óta hatalmas szövegkorpuszok születtek, amelyek szinkron módon léteznek eddig nem elérhető együttes vizsgálat lehetőségét nyújtva. A kutatásnak ez az újonnan nyílt lehetősége új megközelítéseket kíván, illetve eddig fel nem tett kérdések feltevésére és megválaszolására sarkall. Kevés olyan szakember van, aki egyfelől bölcsész, másfelől ért a számítógép, a programok nyelvén. Márpedig az újfajta vizsgálódásokhoz informatikai szemlélet, képzettség, de legalább alapvető fogalmak ismerete szükséges. Egy közelmúltbeli „jó gyakorlat” például a minőségi metaadatok kérdésével foglalkozott egy egyetemközi projekt kapcsán. A hagyományos bölcsészképzésben ez a témakör fel sem vetődik, ugyanakkor korunk digitális adategyüttesei, adatbázisai ezen szempontok mentén fejlesztik ki egyre jobb és jobb, minőségi szolgáltatásaikat. A korábbi látóhatár tehát mindenképpen szélesedik a technológia nyújtotta új lehetőségek kiaknázásával.

A számítógép, illetve elektronikai eszközök mindennapi használata többek között magának az alkotófolyamatnak is megváltoztatta a szokásait és létezi formáit. Ma már szinte minden szövegünk digitálisan születik. Korábban, a kéziratos, de még az írógéppel írott szövegek korában is el lehetett különíteni a szövegváltozatokat egymástól, végig kísérve többek közt az alkotás folyamatát. Manapság nem ritka, hogy egy-egy alkotói hagyaték külső hordozón érkezik egy gyűjteménybe, és a kutatóknak ez áll rendelkezésükre ahhoz, hogy rekonstruáljanak szövegeket, szövegváltozatokat (ha egyáltalán azok fennmaradtak). Másik oldalról pedig felvetődik, hogy mit érdemes gyűjteni, megőrízni az így keletkezett korpuszokból, illetve melyek lennének azok az eszközök, amik a hatékony gyűjtést, megőrzést lehetővé tennék. A közösségi média ezen a téren is hangsúlyosan megjelenik, átalakítva például az alkotók publikációs szokásait. Már nem is csak online folyóiratban, blogbejegyzésként, de közösségi média-posztban jelennek meg és léteznek különböző szövegek, amelyek sorsa sokszor a pillanatnyiság, majd az eltűnés. A digitális bölcsészetnek – hogy csak egy mindenki által átélhető problémát említsünk – többek között az ilyen kihívásokra adandó válaszok kidolgozása is feladata. De említhetjük még a statisztikai módszerek bevonását a nyelvészet területén, a szerzőség kérdésének megállapítását, vagy művek korszakolásának problémáját az életművön belül – az irodalom- és a nyelvtudomány kétségkívül élen jár a digitális bölcsészet lehetőségeinek kutatásában és módszertanának alakításában.

Noha viszonylag új tudományról beszélünk, hosszabb folyamat előzte meg kialakulását, mivel a számítógép nagyon is régóta jelen van a bölcsészettudományok területén. Elég itt visszautalni az 1960-as évekre, amikor Roberto Busa nevű jezsuita szerzetes az IBM (International Business Machines) vezetőivel egy közös projektet hoztak létre, ahol Aquinói Szent Tamás óriási életművének egy indexét hozzák létre még lyukkártyákon. A ’60-as ’70-es évektől tehát már létezett a „bölcsész informatika” és „számítógépes bölcsészet” jellegű elnevezés, ami egy idő után megával vonta a felsőfokú képzésben való megjelenést is. Magyarországon a ’90-es években az ELTÉ-n működött bölcsészet informatikai önálló program, 2000-es évek elejétől fogva a Debreceni Egyetemen is indult számítógépes bölcsészet-képzés, idővel két szakiránnyal: számítógépes nyelvészet és digitális kultúra. A számítógépes nyelvészet területén pedig a Pázmány Péter Katolikus Egyetem járt élen. Magának a „digitális bölcsészet” elnevezésnek a megjelenése pedig a 2000-es évek közepére tehető. Az elmúlt években viszont sajnálatos módon kikerült a képzési jegyzékből ez a szak, és az eddig felépített infrastruktúra, valamint az utánpótlásnevelés veszélybe került. Jelenleg az intézményes kereteket részben éppen a Digitális Bölcsészet folyóirat képviseli, ahol a szerkesztőség megpróbálja a területen dolgozó, vagy ez iránt érdeklődő hazai szakembereket megszólítani, együtt tartani, és fórumot biztosítani a publikálásra. Ez utóbbi, tehát a publikációs tevékenység egy másik fontos problémát vet fel. Bessenyei György és a felvilágosodás óta tudjuk, hogy a szaktudományokat anyanyelven kell művelni, a szaknyelv megteremtése szintén kihívásokat rejt magában. Ez a kutatási terület ugyanakkor nemzetközi viszonylatban sokkal intézményesültebb, mint hazánkban. Ha az érintett kutatók nemzetközi konferenciákra szeretnének eljutni, vagy külföldi folyóiratban publikálni, elengedhetetlen, hogy azt angolul tegyék meg. Bár a szerkesztőség nyitott a többnyelvűség kérdésére, a folyóirat jelenleg elsősorban magyar nyelvű tanulmányokat közöl, felvállalva ezzel annak a misszióját is, hogy ne csak egy szűkebb szakértői réteg, hanem a szélesebb bölcsész nyilvánosság felé is közvetítse a digitális bölcsészet eredményeit. Miután a folyóirat online jelenik meg, és az Open Journal Systems nevű rendszert használja, nincs elzárva a külföldi nagy adatbázis-szolgáltatók indexelése elől sem, ezen az úton tehát eredményeik bekerülhetnek a nemzetközi tudományos vérkeringésbe is.

Május 22-én, a tavaszi félévben utolsó alkalommal A digitálisan születő magyar kultúra megőrzése webarchiválással. Az Országos Széchényi Könyvtár projektjének bemutatása címmel tartott előadást meghívott vendégünk, Drótos László, az OSZK projektvezetője.

A 21. századi kultúra már nagyrészt számítógépen születik és az interneten terjed. Digitális értékeink azonban ugyanolyan sérülékenyek és veszendőek, mint az írott kultúra egyéb emlékei: agyagtáblák, papiruszok, kódexek, nyomtatott könyvek. Az egyetlen esély a fennmaradásukra, ha valaki tudatosan és tervszerűen megőrzi ezeket.

Az internet – viszonylag rövid története alatt – mára már számtalan weboldal, honlap, portál ment veszendőbe. Az előadó indításképpen egy olyan, fiatal művészekből álló társaság hajdani felületét mutatta be, amely 2003 és 2018 között működött „ArtistPub : publikus alkotói övezet” néven, ahol a résztvevő tagok saját alkotásaikat tölthették fel, illetve fórumokon véleményt cseréltek az itt megjelenő művekről. A hajdani weboldal nyomai mára már csak az amerikai Internet Archive adatbázisában találhatók meg. Az Internet Archive egy 1996-ban indult, magán kezdeményezésű és fenntartású, amerikai internetarchívum, mely a maga nemében a legrégebbi és legteljesebb ilyen jellegű gyűjtemény.

A hazai művészek alkotásait, közelebbről akár a Magyar Művészeti Akadémiát is érintő, számtalan gyűjtemény létezik az interneten, akár az Országos Széchényi Könyvtár elektronikus gyűjteményeire gondolunk – így a Magyar Elektronikus Könyvtárra, melyben digitális vagy digitalizált könyvek találhatók, köztük művészeti témájúak is, mint például a Körmendy Galéria albuma; az Elektronikus Periodika Archívumra, benne az Új Művészet c. folyóirat 2016-2018 közötti számaival; vagy a Digitális Képarchívumra gyűjteményei, melyekben könyvekből beszkennelt, digitálisan született képek, ppt-k, infografikák, művészeti témájú részgyűjtemények, köztük Gyulai Líviusz százhúsz képe, de akár felhasználók által beküldött családi képek is, saját alkotások is találhatók: összességében mintegy kilencven ezer képi dokumentum –, de nemzetközi példát is említhetünk, mint a New York Art Resources Consortium webarchívuma. Nem árt azonban tudni, hogy a weben a tartalmak létezése „pillanatnyinak” mondható, és ha nem gondoskodunk a megőrzésükről, az archiválásról, akkor az utókor szegényebb lesz a mai kor lenyomatát őrző dokumentumok híjával.

Mindezek azonban az összes interneten fellelhető tartalomhoz képest nagyon kis volumenű mentések. Tömeges archiválással máshol tíz-húsz éve foglalkoznak már, megőrízve a teljes nemzeti nyilvános webet, mely feladat leggyakrabban a nemzeti könyvtár vagy arra alakított konzorcium hatáskörébe tartozik. Idehaza először 2006-ban vetődött fel a webarchívum gondolata, majd hosszú szünet után 2017-ben indult egy kísérleti webarchiválási projekt az OSZK-ban. A projekt ideiglenes honlapja tartalmazza a Magyar Internet Archívum (MIA) ideiglenes felületét; valamint magyar nyelvű és külföldi szakirodalmat. A demo archívum száznál több magyar weboldal adatait teszi kereshetővé. A mentések ugyan több tízezer oldalra terjednek ki, a nyilvános szolgáltatás feltétele azonban az adatgazdák – mint például múzeumok, galériák – szerződéssel megerősített beleegyezése. Az oldalon vizuális eszközök (pöttyök) segítik az adatok közötti eligazodást: piros = OSZK mentés; kék = képernyőfotó a weboldal mentéskori pillanatáról; sárga = linktérképen ábrázolják a weboldal kifelé mutató kapcsolatait; lila = az oldalnak létezik mentése az Internet Archive adatbázisában; zöld = eredeti honlap; barna =az oldalról felvett metaadatok. Ez utóbbiak azok a visszakeresést, azonosítást segítő adatok, melyek elárulják, honnan lett letöltve az oldal, mi a neve, ki a tulajdonosa, ki a kapcsolattartó, mi az oldal jogi státusza.

Az archiválás folyamatában első a válogatás: gondosan mérlegelni kell, mit érdemes megőrízni. (Ebbe azonban egy nyilvános felületen megtett ajánlással bárki „beleszólhat”.) Ezt követően egy szoftver, ún. robot beállításai következnek: milyen gyakran térjen vissza, mentsen oldalképeket az eredeti külalakról, mikor történt a mentés, milyen technológia alkalmazása mellett, mit tartalmaz, valamint jelezze, ha valamely technikai okból a mentés nem sikerül. Ilyen esetben gyakran a tulajdonossal kell egyeztetni, hogy a webhely „archívumbarát” legyen. A jó minőségű mentés után kerül sor a nyilvános szolgáltatásra szóló engedély megkérésére. Ha nincs ilyen engedély, akkor csak az OSZK-ban lehet a mentett weboldalt megtekinteni.

A professzionális eszközök mellett, mint amilyet az OSZK is használ – például a Heritrix nevű szoftver – léteznek személyes használatra is ingyenesen letölthető alkalmazások, amelyekkel bárki készíthet saját archívumot, például HTTrack, Website Copier; vagy a Webrecorder Homepage, Webrecorder Player. Ez utóbbi kettő úgy működik, mint egy videomagnó: végigmegy azokon az oldalakon, amiket éppen nézünk, és nekünk kell kattintani a „felvétel” érdekében. Az íly módon mentett archívumot később bármilyen sorrendben visszanézhetjük.

A kísérleti projekthez szervesen hozzátartozik az ismeretterjesztés is: Magyarországon is minél többen foglalkozzanak az internet mentésével, akár ajánlás formájában, akár saját mentések beküldésével, illetve a könyvtárak is végezhetnek hasonló tevékenységet a látókörükbe tartozó webhelyekkel kapcsolatban. A fentebb említett projektoldal ehhez is segítséget nyújt egy mintegy 600 szócikket – többek közt szoftverekről, máshol futó projektekről, alkalmazott formátumokról, stb. – tartalmazó wiki; továbbá, e-learning tananyag, oktató videó, képernyőfotók, szöveges magyarázat, távoktatás formájában. Ezek mellett immár akkreditált tanfolyam is elérhető a Könyvtári Intézet szervezésében, valamint évről-évre rendszeresen tartanak ősszel wokshopokat. Ez utóbbiak visszatérő címe: „404 Not Found”, utalva a mindannyiunk által ismert hibaüzenetre, amikor elveszett tartalmakra (nem) találunk, halott linkekre kattintva az interneten… A kísérleti webarchiválási projekt célja, hogy az élő webről eltűnő tartalmak az utókor számára mégis elérhetők, megismerhetők maradjanak a formálódó Magyar Internet Archívumban. Az előadás prezentációja

Október 30-án Zeke Zsuzsanna irodalomtörténész, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa tartott előadást „Csinszka közgyűjteményekben őrzött kéziratos hagyatéka (vers, levél, memoár)” címmel.

A három műfajba tartozó „alkotások” sokat elárulnak Boncza Berta neveltetéséről, műveltségéről és művészi ambícióiról. A fiatal lány ifjú korától kezdve verselgetett, Ady Endrével is versei révén ismerkedett meg, elküldve neki néhány költeményét véleményezésre. Mint ismert, a versek nyomán évekig tartó levélváltás, megismerkedés, majd házasság következett. Csinszka – noha költőnőként nem volt elfogadott – a Márffyval való házassága alatt is folyamatosan írta verseit, nem is mindig nyilvános megjelentetésre, mint inkább önkifejezésre használva azokat: levelei is minduntalan versekkel, sőt sokszor rajzokkal vannak tűzdelve. 1931-ben végül kötetben is megjelentette azokat, 335 számozott példányban.

Csinszkától, illetve neki címezve mintegy hatszáz levél maradt fenn, az első történetesen édesapjához címezve, 1902-ből. Élénk levelezést folytatott a családon kívül barátnőivel, iskolatársnőivel, udvarlóival, később Ady rokonságával, barátaival, Babits Mihállyal, majd Márffy Ödön feleségeként Márffy családjával és barátaival egyaránt. A levelekből érdekes képet kapunk a nevelkedése fontos színhelyéül szolgáló Erzsébet Nőiskoláról (ma a Teleki Blanka Gimnázium), ahol a növendékek meglehetősen széles körű műveltségre tettek szert: részt vettek a Magyar Tudományos Akadémia nagygyűlésén, a Kisfaludy Társaság ülésein, színdarabokat adtak elő az Urániában, rendszeresen jártak kirándulásokra, múzeumokba, műtermekbe. (Nota bene! Kaffka Margit is ide járt néhány évvel korábban.) Az utókor különös szerencséje, hogy a kor neves fényképészének, Klösz Györgynek leánya, Klösz Jolán is ebben az intézményben tanult, éppen Boncza Bertával egy időben, így számos felvétel megőrízte az iskola különböző tereit. Az intézetben vasárnaponként levélíró órákat tartottak, ahol a magyaron kívül angolul, franciául, németül kellett szövegeket írni a növendékeknek. Minden bizonnyal ennek is köszönhető a későbbiekben is megmaradt és gyakorolt önkifejezési eszköz, a levélírás, valamint nyilván nem maradtak nyomtalanul a kor művészeti és tudományos életével kialakított kapcsolatok sem, és táplálták a korán kialakult művészi ambíciókat.

Sajátos módon Csinszkától napló nem maradt fenn, illetve nem tudunk róla, hogy naplót vezetett volna. Hatvany Lajos bíztatta memoár írására, és ezek a szövegek arról tanúskodnak, hogy élete nagy témáit haláláig írta, újra és újra finomítva, alakítva a szövegeket, át- meg átírva a visszamenőleg lejegyzett élményeket, emlékeket. Memoárjai azonban életében nem jelentek meg.

Mint kiderült az előadásból, vers, memoár, levelezés összefügg, és szerves egészet alkot, bepillantást engedve a csucsai lány mindennapjaiba, művészi ambícióiba. Érdeklődése és tehetsége a legkülönbözőbb területeken nyilvánult meg – például nemcsak portrék, skiccek találhatók a levelek szövegébe ékelődve, de lakberendezési tervek, sőt ruhatervek is –, ugyanakkor Csinszka mindig feleség maradt, nem lépett elő önálló nevet és egzisztenciát teremtő művészként. A többnyire irodalmi igénnyel megírt levelei a költő, majd a festő feleségeként is a legfőbb művészi kifejező eszközei maradtak.

Végezetül utolsóként az évben, november 27-én Fehér Anikó szerzővel – aki népzenekutató, karnagy, szerkesztő, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa – beszélgetett könyvéről, a „Kis Kidéből nékem el kell menni…” című Járdányi Pál-monográfiáról Tari Lujza zenetudós, zenetörténész, népzenekutató, zenetanár, a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, akit 2013-ban Szabolcsi Bence-díjjal, nemrég frissen pedig Ág Tibor díjjal tüntettek ki.

Mint a beszélgetésből kirajzolódott, Járdányi Pál népzenei gyűjtőmunkája nem volt ugyan ismeretlen a szakmai közönség előtt, de nem ez irányú tevékenysége okán tartották őt elsősorban számon, hanem a népzene rendszerezése terén nyújtott teljesítménye alapján. Járdányi Pál 1939-ben, mindössze 19 évesen gyűjtött Szeghalmon. Járt Erdélyben – a Borsa-völgyi Kidében, de emellett Tömörkényben, Homoródszentpálon, és Turán is – hogy a világi népzene akkor élő dallamai után kutasson. Bár a negyvenes évek elejének ez a gyűjtőmunkája csak a Kolozsvár környéki falvakra terjedt ki, számosságában nem kevés, majdnem kétezer dallam gyűlt akkor össze. Járdányi Pál 1943-ban írott doktori disszertációjának témájául is a kidei világi népzenét választotta, és a gyűjtőút után publikálta is a lejegyzett dallamok egy részét. A Fehér Anikó által most közölt összeállításban az első válogatásba be nem került dallamok is szerepelnek. Mint a szerző elmondta, lenyűgöző volt számára az a precizitás és gondosság, amellyel Járdányi –hangrögzítés nélkül –, pusztán hallás alapján lejegyezte a dallamokat. A kutatómunka a pontos adatolás érdekében természetesen kiterjedt a közgyűjtemények, például a Néprajzi Múzeum, Országos Széchényi Könyvtár, stb. anyagaira is, valamint a családi hagyatékban fennmaradt levelezésre. Még a szöveg leadásának utolsó fázisában is sikerült olyan új információkat mintegy „véletlenül” előtalálni, mint hogy Járdányi a turai gyűjtőútra Bárdos Lajos társaságában ment el. Maga a dallamanyag annyiban szolgált meglepetéssel a korabeli kutatók számára, hogy az ősi érintetlenség előfeltevésével szemben a környékbeli nagyvárosokba történő vándorlás, elsősorban Kolozsvár hatása, előidézte a kultúrák, így a dallamok egymásra hatását is, azonkívül a polgáriasodó ízlés is nyomot hagyott a népzenei anyagon.

A kötet szerkesztése természetesen újabb inspirációkat is hozott magával, és Fehér Anikó az elkövetkezőkben tovább szeretne foglalkozni a népzenekutató Járdányival, feltérképezve a most a hagyatékból előkerült levelezést is.

Vass Johanna, MMA Könyvtár