Balogh Mihály: Röpke visszatekintő, avagy tétova számvetés a könyvtárostanárság(om)ról

Az alábbi írás közreadásával tisztelegni szeretnék a 2019. évi Füzéki-díjas, a hajdani MKE alelnök, az IFLA-HUN egyik alapító tagjának munkássága előtt. A többi érdemet – ideértve a jelenleg is aktív könyvtári értékmentő tevékenységet – most nem is említettem…

Haraszti Pálné rovatvezető

Balogh Mihály

Röpke visszatekintő, avagy tétova számvetés a könyvtárostanárság(om)ról

(Elhangzott a Bod Péter Társaság ülésén a budapesti Eötvös József Gimnáziumban 2006 tavaszán)

Az indíték

Szakmai rendezvényre készül a Bod Péter Társaság 2006 koratavaszán. Talán egy héttel az esemény előtt talál meg Ugrin Gáborné Márta, a Társaság titkára, mindenese, hogy ideje lenne elméleti szinten összegeznem a könyvtáros-tanárság mint körülhatárolható professzió lényegét. Ösztönösen rávágom, hogy jó. Rögtön utána, már tudatosan, hogy nem! Szó se lehet róla! Ez nem úgy működik, hogy egy csettintés, és fölszáll a füst, ráadásul épp most szokom a nyugdíjas létformát, küszködöm egy influenzával, beteg a torkom, szólni se tudok, nem hogy előadni.

Márta most is „mártásan” reagál. Kedves mosoly, biccentés, halk, szolid hang: Mihály, rendben van, akkor kíváncsian várjuk az előadást… Mire kinyitnám a szám, már ott sincs.

Egy hét gyötrődés, vázlatpontok, bekezdések, széljegyzetek, közben egyre-másra kusza emlékek összevisszasága. Amikor végül kiállok a hallgatóság elé az Eötvös Gimnáziumban, nincsenek a kezemben a papírra rögzült előadás lapjai, csak néhány fecni a szükséges idézetekkel, meg a fejemben a zűrzavar, káosz. És akkor rekedt, nehezen érthető hangon elkezdem…

„Induljunk a kályhától!

Választott virtuális kályhánk, ahonnan a tánc mindig elindul, álljon Sárospatakon a kollégiumi nagykönyvtárban. Fűtse ezt a jelképes kályhát az 1621-es kollégiumi szabályzatnak a könyvtárosra vonatkozó cikkelye, amely így szól: “Hogy a communitas könyvkészlete szét ne hurcoltassék, a gondos előrelátás megkívánja, hogy a Primariusok közül… könyvtáros választassék, aki bölcs, kegyes, tudós, józan és megpróbált, hűségben feddhetetlen legyen, akinek ügyes tevékenysége és buzgó gondossága által a communitas könyvei és kéziratai megőriztessenek és közhasználatra kiadassanak.”

A következő kályha álljon közelebb időben két és fél századdal, térben meg az innen egy kis sétányira lévő Nemzeti Múzeumban. Az 1861-es lázas, mozgalmas, ám kurta, hamar szétzavart országgyűlésen villámfényként ragyog ránk egy pillanatra az alkotmányos világ világa. Folyik a vita a határozatiak és a feliratiak közt. A vita idején az egyik előszónok, gróf Teleki László egyszer csak kilép ebből a világból. Hogyan? Miért? Rejtélyes… Deák Ferenc akkor lassú, szívós munkával meggyőzi a másik tábort: tárgyalni kell. De a császár közben már elszámítja magát. Szétzavarja az országgyűlést.

Ez mind szép, de mi közünk nekünk mindehhez éppen ma és éppen itt? A közünk csak érintőleges, de van! Az ülésező képviselők levelet kapnak a losonci gimnáziumból. Kéri az iskola, hogy a könyvtára számára küldjenek ingyen példányt az Országgyűlési Naplóból. A losonci tanárok, értelmiségiek, s a nagydiákok napra készen akarják tudni, mi történik a hazában, mi az országos politikában. Micsoda civil kurázsi, micsoda egzisztenciális bátorság kellett annak a levélnek az elküldéséhez! Hiszen (titkos és nem titkos) rendőrök és rendőrspiclik kora az is!

A honatyák a kérés teljesítését közfelkiáltással szavazzák meg.

A hely szelleme

S most térjünk meg ide, ebbe az iskolába, ebbe a könyvtárba – előbb csak térben! Időben még mindig ’48 és ’67 közé. Engedjék meg, hogy néhány lexikon-mondatban bemutassam Ney Ferenc egykori főreáliskolai igazgató urat. Orvosnövendék, majd jogot és neveléstant tanul az 1830-as években. Később nevelő, újságíró, 1844-től a kisdedóvóképző igazgatója. 1848-ban a Magyar Nevelési Társaság és az első egyetemes tanári gyűlés elnöke, nemzetőr főhadnagy, 1849 őszén két hónapig az Újépület foglya.

1857-től a pesti községi, akkor német tannyelvű, főreáliskolán a magyar nyelv tanítójaként működik. 1858-ban az MTA levelező tagja lesz. 1860-tól a részben magyarrá alakított főreáliskola ideiglenes, majd a következő évtől a teljesen magyarrá lett iskola rendes igazgatója. 1866-tól a budapesti, majd az országos tanáregylet elnöke. Termékeny szépíró és esszéista, tömérdek cikke jelenik meg a korabeli lapokban. Számos szépirodalmi mű, tankönyv, emlékbeszéd alkotója.
De miért is idéztem föl most az alakját? Hiszen ő nem volt könyvtáros. „Csak” tudós tanár volt. Viszont az iskola honlapján az alábbiakat olvastam róla:

„Az 1850-es évek végén Ney Ferenc az intézmény lelkes magyartanára, majd legendás igazgatója azt tapasztalta, hogy a könyvtár állományában kevés a magyar nyelvű kiadvány. 1862-ben 1624 kötet közül csak 400 tartozott ide. Ney ekkor a legjelentősebb folyóiratok hasábjain felhívással fordult a hazafias érzelmű honfitársakhoz. Felkérésére a mai napig élő nemes hagyomány teremtődött meg: az iskola tanárai és diákjai rendszeresen adományoztak értékes munkákat, komoly gyűjteményeket a könyvtárnak. A muzeális kincsek is feltehetően ezekből a nagylelkű adományokból származnak. Köztük olyan értékek találhatók, mint egy 1528-as Rotterdami Erasmus kötet, egy 1546-os Horatius, Bonfini Rerum Ungaricarum-ának 1581-es, meg Pázmány Péter Kalauzának 1655-ös kiadása.”

Ehhez a Ney Ferenc-i gesztushoz micsoda civil kurázsi kellett? Akkor és ott, nyílt felhívásban fordulni a folyóiratok hasábjain keresztül a nemzeti érzelmű olvasókhoz, magyar könyvekért a német világban, a német indíttatású, de magyarrá válni elszánt iskolában! A losonciak bátorsága, meg a Ney Ferencéké egy tőről fakadt.

A jeles elődöt méltó tanár utódok követték, hisz a hely szelleme (is) kötelez! A teljesség igénye nélkül sorolom Horváth Cyrill, Riedl Frigyes, Wessely Ödön, Pósa Lajos, Bárczi Géza, Zolnai Béla, Király György, Alexits György, Antall József, s persze a költő-könyvtáros Jobbágy Károly nevét.

És a diákok? Tanáraikhoz méltó tanítványok sora, egy nagy korszak szinte teljes építész gárdája: Alpár Ignác, Lechner Ödön, Schulek Frigyes, Steindl Imre! Meg a szobrászok, Ligeti Miklós és Zala György. És a számos híres sportember, köztük, aki az én szívemhez legközelebb áll, a labdarúgó Sárosi György. Ők is a teljesség legcsekélyebb igénye nélkül…

De ez a történet folytatódik. Álljon itt bizonyságul egy interjú részlet. Aki kérdez: Ballér Piroska. Akkor már tankönyvkiadót vezet, de korábban magyart és latint tanít ebben az iskolában. Aki válaszol: Imre Flóra, a gimnázium igazgatóhelyettese, tanár és költő

„Mi a véleménye a tudós tanárokról? A ma is nélkülözhetetlen, nagy lexikonokat, adattárakat nagyrészt középiskolai tanárok írták.

Tudományos érdeklődés nélkül a tanítás nem ér semmit. Aki nem akar átadni semmi újat, csak ami a tankönyvben van, az nem pedagógus. … a mi iskolánkban nem egy olyan munkaközösség van, amelyik tankönyveket írt saját használatra, ezek meg is jelentek, és országszerte használatosak, azaz a választható könyvek között szerepelnek. Ebben teljesül ki mindaz, amin dolgozunk: ne csak elmúló pillanat legyen, hanem legyen belőle megfogható teljesítmény is.” (Ballér Piroska beszélget Imre Flórával. In: Új Pedagógiai Szemle, 2003/12.)

Az intermezzo

Ha ez egy tisztességes, tanulmány értékű előadás lenne, itt most következnie kellene előbb az egyetemes és hazai történeti áttekintésnek, példák hosszú sorával, utána a tudós tanárság, a tudós könyvtárosság, végül szűkebb tárgyunk, a (tudós és nem tudós) könyvtárostanárság elméleti alapvetésének, kőbe véshető definíciójának.

Az Önök előadója viszont csak egy alaptermészeténél fogva lusta, miközben első nyugalmas hónapjaiban is örök túlvállalásokkal és a belőlük fakadó időzavarral küszködő, gyakran betegeskedő nyugdíjas könyvtáros, aki (latin)tanár is volt. Jöhet tehát a szokásos kiút. (Hívhatnánk egérútnak is, de az egerekről vagy rosszat, vagy semmit!)

Tisztelt Kolleginák és Kollégák! Ez itt csak személyes hangú emlékidézés. Erre futotta. Így az előzményekhez illő a záró szakasza is. Következik…

A vallomás

Magamról szólok alább, de nem csak rólam lesz szó. Inkább talán a példaképeim, a mentoraim fölidézéséről.

Az elődökről és múltbéli példaképekről, a kunszentmiklósi gimnázium egykori tudós tanárairól és könyvtárosairól: a könyvtárteremtő Kelemen Gergelyről, a kötetkatalógus-szerkesztő Pátkai Imréről, az iskolában közkönyvtárt is működtető, második világháborús hősi halott ifjú Miklóssy Jánosról, az 1956-os forradalom helyi vezetését vállaló, s ezért súlyos börtönbüntetést szenvedő dr. Csikesz Ferencről.

A mentorokról, akik jelképes kézfogással vezettek be a tanár-könyvtárosság titkos kertjébe: Mikesy Sándor névtanos nyelvész könyvtárosról, aki befogadott hármunkat, falusi téblábolókat az egyetem tanszéki könyvtárába, ahol kedvünkre búvárkodtunk és segéd-könyvtároskodtunk. Ketten – Kiss Jenő és Nagy Ferenc – tudós nyelvészekké lettek, magam mezei tanár és könyvtáros, no meg helytörténész, mindhárman jelentős mértékben Sándor bátyánk és könyvtára inspirációjának köszönhetően.

Később, már gyakorló tanárként, majd könyvtárosként a kiváló idősebb kollégákra emlékezem: a szentmiklósi könyvtáros-előd Illyés Bálintról, a kecskeméti dr. Orosz Lászlóról, aki nyugdíjba vonulva át merte adni nekem, a kezdőnek a Bács- Kiskun megyei pedagógiai könyvtár vezetését. A Varg(h)a testvérekről, Balázsról és Domokosról, akik megtiszteltek a barátságukkal – talán nem csak azért, mert hisz eleve földik voltunk. Végül, de egyáltalán nem utolsó sorban közvetlen elődömről az OPKM-ben, dr. Horváth Tiborról, aki MKE elnökként közös egyesületi munkánkban sietett bármikor készségesen a segítségünkre, amelyre nekünk, könyvtárostanároknak gyakorta szükségünk is volt.

Mit kaptam tőlük? Oroszlánrészt vállaltak a szellemi emberré (is) válásomból, szellemi emberként (is) létezésemről. Kicsit poétikusabban: emberségről példát – tanárságról, könyvtárosságról formát ők adtak. Kicsit profánabbul: a szakmát, a hivatást, a tanárit, a könyvtárosit, a könyvtárostanárit tanultam tőlük.

Epilógus

Az előadás elhangzása óta eltelt tizenhárom év. elment a többiek után Ugrin Márta, Orosz László, Horváth Tibor, megjelent néhány könyvem és tanulmányom meg számos cikkem, de azóta egyre gyakrabban rágódom egy kérdésen. Nem a könyvtárostanárság meghatározásán, azon rágódjanak most már az utódok. Mert róluk lesz most szó. Arról, hogy vajon mit tudtam én továbbadni mindabból, amit kaptam, az egyre sokasodó nálam fiatalabbaknak? Az utódoknak? Adtam-e valamit?

Nem tudom. Alvásra se jó, mert fájós, nehéz szívvel átvirrasztott hajnalokon gyakran zaklat ez a kérdés, amikor visszafelé tekintek. Mert egészségben egyre fogyatkozva előre már hová tekintsek? Ha pedig kérdeztem magamtól, válaszolnom is kell magamnak, hisz még vissza szeretnék aludni.

Talán igen! Talán valamit azért én is…

És várom tovább az álmot. Az enyhet adót.