GUTAI ISTVÁN

ny. könyvtárigazgató, író, szociográfus és helytörténet-kutató

„1950-ben – ahogy Illyés Gyula írja a Puszták népében: „Tolnának is az alján,” a Sárköz legkisebb falujában, Sárpilisen születtem. Édesapám „kilábolt” a paraszti népségből, aztán a bátaszéki fűtőházban, majd az otthoni cseretelepen, utána a decsi malomban dolgozott, később buszkalauz lett. Raktári segédmunkásként ment nyugdíjba. Édesanyám, született Tóth Ilona kedvezőbb történelmi körülmények között sikeres mezőgazdasági vállalkozó (üzletasszony) lehetett volna, de a helyi tanács hivatalsegédje lett.

A kultúrház szoba-konyhás szolgálati lakásában éltünk. A ház falai között pezsgett az élet: ott volt a könyvtár, a focisták savanyú szagú öltözője, a büfében anyai nagyanyám, a valamikori kofa mérte a féldeciket a közeli műhely szerelőinek. A KISZ-helyiségben akár órákon át lehetett pingpongozni, a kuglipálya is benépesült vasárnap délután. A népi együttes próbáit és előadásait a nagyteremben tartotta, oda hívták a téesz tagságát is a zárszámadó közgyűlésre. Néha amatőr színtársulatok, vándorcirkuszosok is elvetődtek hozzánk. (Ha Fellini-filmet látok, felidéződnek bennem a mi cirkuszaink is.) No és a bálok és a lakodalmak! Mindezek közül nekem mégis a mozi volt a legizgalmasabb! Magyar Jani bácsi hetente három este vetített filmet, én pedig a gépház kis ablakán át bámulhattam a vásznon megelevenedő varázslatos világot, akárcsak Salvatore, a Cinema Paradiso című Giuseppe Tornatore-film gyerekszereplője. Ugye, nem volt ingerszegény környezet?”

„Általános iskolába szülőfalumban jártam. (Mit hoztak a változó idők? Az iskola épületeiben 1977-től idősek otthona működik, lakói jelenlétükkel önkéntelenül növelik a falu lélekszámát.) A középiskolát Bonyhádon, a Petőfi Sándor Gimnáziumban végeztem, ahol 1969-ben érettségiztem. A gimnáziumban németül és oroszul tanultam, utóbbiból érettségi vizsgát is tettem, később a francia nyelvvel is megismerkedtem, de (használaton kívülre helyezett) nyelvtudásom el(meg)kopott. Külföldön jártomban pironkodom is eleget, amint azért is, hogy nem értek szót saját nyelvükön a „százéves határon” (Temesi Ferenc) túl élő szomszéd népek fiaival sem. 1971-ben a Szekszárdi Nyomdában lettem kéziszedő szakmunkás.

1974-ben a Szombathelyi Tanítóképző Intézetben az Állami Vizsgáztató Bizottság népművelő-könyvtárossá nyilvánított. (1987-ben az ELTE BTK népművelő kiegészítő szakán is diplomáztam.) Dolgoztam a celldömölki Kemenesaljai Művelődési Központ alsósági művelődési házában és izsákfai klubjában, a paksi és a dunaföldvári művelődési házban, a Paksi Hírnök szerkesztősé-gében. 2001-től 2010-ig voltam a paksi Pákolitz István Városi Könyvtár igazgatója.”

A paksi könyvtár, még a névadás előtt

„Hetven felé, hazafelé visszatekintve Arany Jánossal mondhatom:

Az életet, ím megjártam;
…
Ada címet, bár nem kértem,
S több a hír-név, mint az érdem.

Elismeréseim

• 1999. Gyermekeinkért díj
• 1999. Nívódíj a Honvédelmi Minisztérium és a Magyar Írószövetség pályázatán
• 2004. Különdíj a Honvédelmi Minisztérium és a Magyar Írószövetség pályázatán
• 2010.Tolna megyei művészetért
• 2011. Pro Urbe díj
• 2011. Az olvasókért, a kultúráért Tolnában

Feleségem, Krasznavölgy Júlia könyvtáros, tevékeny és sikeres életpálya után a paksi Csengey Dénes Kulturális Központ könyvtárából ment nyugdíjba. István fiunk újságíró, jelenleg a szolnoki Olaj Tv kommunikációs igazgatója. Dániel történelem-testnevelés szakos tanár, a Paksi Atomerőműben logisztikusként dolgozik. Három unokánk van: István András, Luca Eszter és Levente. Az ő növekedésük, eszmélésük figyelése, segítése örömmel vállalt feladat.

A Tehetséges Paksi Fiatalokért Alapítvány kuratóriumának titkára, a sárpilisi és a paksi református gyülekezet tagja vagyok. Szívesen megyek zsűrizni mese- vagy versmondó versenyre, ha hív egykori kenyéradó gazdám. Állagmegóvási céllal biciklizek és eldolgozgatok a kertben. Évről évre nagyobb csodálattal szemlélem a TERMÉST.”

Díjátadás egy ifjú mesemondónak

Szerző és könyve iránt mindig nagy az érdeklődés. Könyvei nagy része elfogyott; író-olvasó találkozóira, könyvbemutatóira, beszélgetéseire távoli településekről is eljönnek az emberek.

GUTAI ISTVÁN a valóság írója. Írásai valósághű képet festenek a körülöttünk lévő világról és a benne élő emberekről legyen szó akár novelláról, az interjúalanyok vallomásairól vagy akár a mai jelenről. Szerzőként, magánemberként egyaránt nyitott szemmel/szívvel jár a világban; érzékeny az emberi lélek legapróbb rezdüléseire is. „Mintegy tükröt tartva a természetnek” írásai a valóságot tükrözik és visszaadják mindazt, amit jártában-keltében látott, hallott, megtalált és megtapasztalt.

Valóságshow (Pécs, 2004. Pro Pannónia Kiadó). Valóságshow= valóságirodalom. Könyvének novellái folyóiratokban (Élet és Irodalom, Havi Magyar Fórum, Hitel, Lyukasóra, Napút, Polisz, Somogy, Tekintet) és antológiákban (újLenyomat, Kézjegy) jelentek meg.

Gyönyörű a szibériai erdő. Vallomások, szociográfiák (Pécs, 2005. Pro Pannónia Kiadó). „a rejtélyek nyomába eredő szerző igyekszik hűen ábrázolni az elmúlt évszázad történelmének egyes részleteit. Elsősorban annak helytörténeti, paksi vonatkozásait. Orosz frontot, hadifogságot és Gulágot megjárt magyar honvédek visszaemlékezései éppen úgy helyet kaptak kötetében, mint az 1956-os forradalom eseményeiről szóló történetek, a rendszerváltást követő pártpolitikai csatározások bemutatása, vagy egy tolnai kisközség, Sárpilis mindennapjairól készült pillanatfelvételek.”

Kedves Gozsdu! Hangjáték Gozsdu Elek és Weisz Anna levelezéséből. (Temesvári Magyar Rádió, 2009.)

Az EB 37-51 (Pécs, 2013. Pro Pannónia Kiadó) c. könyvében egyszerre van jelen a „Történelem: Trianon emléke, a világháború gyötrelmei, a német és az orosz katonák tettei, a parasztember nagy kincsének, a lovának “elrekvirálása”, a 45-ös földosztás, az 56-os forradalom, a rendszerváltás egyéni sorsokat összekuszáló folyamatai” és a jelen világ: az elszegényedőké, a hajléktalanoké, a bürokráciától szenvedőké, a “lavór aljára” kerülteké.

Bánatból bánatba. A Sárköz és a temesközi Végvár rokoni kapcsolatai. (Társszerző: Balázs Kovács Sándor. Szekszárd, 2014. Babits Kiadó.) 1800-ban a Sárközből a temesközi Végvárra, akkori nevén Rittbergbe telepedett át mintegy hatvan jobbágycsalád. A kötet a Korsós család történetét örökíti meg.

Földönfutók, hontalanok. Menekülés Bácskából 1944/45. (Budapest, 2013., bővített kiadás: 2016. Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítvány). Tizennégy személyes vissza-emlékezés nyomán megjelennek az 1944-45-ös délvidéki megtorlások, a magyar történelem eddig homályban maradt, kibeszéletlen történései. A szerző bemutatja, hogy a sok szenvedést, borzalmat átélt emberek hogyan tudtak nagy erőfeszítéssel, csodálatra méltó kitartással felállni és új életet kezdeni. „Nem az elfojtás, hanem a kibeszélés oldhatja fel a régi görcsöket.”

Kocsikerék a nyakcsigolyán (Pécs, 2018. Pro Pannónia Kiadó). A visszaemlékezések, vallomások az ötvenes évektől a rendszerváltás felemás kárpótlásáig örökítik meg az emberi sorsokat meghatározó történéseket és annak következményeit. Húsz kuláknak minősített, meghurcolt, kifosztott személy szólal meg; részint olyanok, akiket nem tudtak téeszekbe kényszeríteni.

A Kocsikerék a nyakcsigolyán c. könyvbemutató résztvevői Pécsett,
a Csorba Győző Könyvtár Várkonyi Nándor Fiókkönyvtárában.
Forrás: Csorba Győző Könyvtár

Másnak nem biztos, hogy elmondanák az emberek élettörténetüket, Önnek viszont igen. Mit gondol, miért?

Az a GULÁG-rab, akit „ha beszélni mersz, visszaviszünk!” ígéretével engednek szabadon (inkább másfajta rabságba), és akinek a gyermekei sem hiszik el, milyen poklokat járt, az elmondja szenvedéstörténetét, ha már beszélhet. Fölfakad belőle. (Hacsak nem akar a felejtésbe menekülni.) Egyik, Szibériából hazakerült hadifogolynak, miután elolvasta saját visszaemlé-kezését, megszűntek rémálmai. Addig ugyanis (mintegy negyven éven át) álombeli szökése közben újra és újra kutyák üldözték. Ugyanígy a szülőföldjükről, Bácskából a vérbosszú (?), a népirtás (?) elől elmenekülő magyarok és németek is – igaz, megrendülve, néha a könnyeiket nyelve – elmondták, amikor már elmondhatták, hogy miket éltek át. Szülőfalum egykor üldözött kulákjai (vagy leszármazottaik) is megszólaltak. Nekem semmiféle trükköm nem volt, nincs. Csupán valóban kíváncsi és együtt érző vagyok. „… a történelem, noha külsődlegesen sorsalakító, bennünk zajlik, örvénylik, rajtunk keresztül folyik. […] emlékekből is összeállhat hiteles korkép. Méghozzá a naprakész történelemírók ügybuzgólkodásánál hitelesebb korkép.” (Tamás Menyhért)

Életfilozófiája

Életfilozófiámat nem tudom egyetlen mondatban („Jót s jól”, „A benzintank legyen mindig tele”…) összefoglalni. Hogyan éljünk? Nagyszüleim, szüleim példája nyomán: munkából, mások munkáját is megbecsülve. Takarékosan, nem hivalkodva. Önzetlenül, embertársainkon nem átgázolva. Kötelességeinket teljesítve, a felelősséget vállalva, nem csak saját tetteinkért, hanem családunk tagjaiért, gyermekeink jövőjéért is. Áldással, békességben.

Meghatározó emberi kapcsolatok, emlékezetes események az életében

Fiaink és unokáink születése a két legemlékezetesebb esemény az életemben. Találkoztam (személyesen is) Féja Gézával, aki Sarjadás és Kunszabó Ferenccel, aki Sárköz című könyvében írt falunkról. Meghatározó volt barátságom Varga E. Árpáddal, kollégiumi szobatársammal. Később figyelemmel kísérhettem több éven át tartó, heroikus munkáját, amellyel összeállította – a többi között – Erdély etnikai és felekezeti statisztikája 1850-1992 című köteteit. Emlékezetesek voltak természetesen a volt hadifoglyokkal, bácskai menekültekkel, egykori üldözött kulákokkal történt találkozásaim is. Ugyancsak emlékezetes Nagy Imre újratemetése; mi is ott voltunk idősebb (akkor középiskolás) fiunkkal a Hősök terén. A ’90-es parlamenti választás éjszakájának mámora is felejthetetlen. Aztán hamar elvesztek az illúziók.

Szakmai mércéje könyvtárosként, íróként

Könyvtárosként Mayer Ágota, A TANÍTÓ NÉNI, falunk könyvtárosa a mérce. Ő példaadó szakmai felkészültséggel, alázattal és segítőkészséggel végezte tiszteletdíjas, de felbecsülhetetlen értékű munkáját. Íróként John Steinbeck, Szabó István és Császár István.

Mi volt a legnagyobb szakmai kihívása könyvtárigazgatóként?

Áttérés a számítógépes működésre. A felkészülés (például a vonalkódozás) már korábban, az én könyvtárba kerülésem előtt elkezdődött. Vezetésem ideje alatt tájékozódni, tanulni mentünk más, a TextLib könyvtári rendszert már használó könyvtárakba: Jászberénybe, Dunakeszire és Székesfehérvárra, a megyei könyvtárba. Hétfő délelőttönként magunk is szerveztünk házi továbbképzéseket és 2002. augusztus 5-én délután 1 órakor elkövetkezett az ünnepi pillanat: áttértünk a számítógépes kölcsönzésre.

Megbeszélés

Mi inspirálta, hogy kiadóként könyvsorozatot indítson útjára Pakson?

Láttam, hogy mennyi megörökítésre méltó esemény történt a városban, hány olyan személyiség dolgozott korábban is a közösségért, akikre büszke lehet az utókor. A könyvsorozatot Jámbor Pálról (Pakson a XIX. században született plébános, író, költő, tanár) neveztük el. (A másik paksi költő, Pákolitz István nevét kapta korábban a városi könyvtár.) Tíz kötetet és egy CD-t (Károly János zenetanár, karnagy, zeneszerző az 56-os forradalom és szabadságharc ötvenéves évfordulójára komponált rekviemjét) sikerült megjelentetni. Feltétlenül meg kell említeni: főként helyi vállalkozók támogatásával!

Zenével, hangszerekkel való kapcsolata

Gyermekkoromban (a beat korszak előtt) édesapám Dóczi Pityu zenekarában tangóharmonikázott és énekelt. (Virágos jókedvében még a nagybőgőt is meg-megpörgette.) Nem csak Pilisen muzsikáltak, meghívták őket bálokra, lakodalmakra a környékbe is. Autodidakta zenészekből állt az a zenekar, mint oly sok falusi banda abban az időben. Az István és a János napok, a disznótorok mindig nótázással végződtek. Édesanyám gyakran énekelt munka közben is.
Szüleim törődtek zenei nevelésemmel: a szekszárdi zeneiskolába járattak, harmonikázni tanultam.
Sárpilisen is pengtek a citerák, erről Bogár István Húsz év dallal, tánccal című könyve is tanúskodik. Én azonban első állomáshelyünkön, Celldömölkön Czukor György kollégám, a későbbi költő és művészeti író hatására tanultam meg játszani a hangszeren. Később elvégeztem a KÓTA tanfolyamát és tanítani kezdtem. Volt olyan időszak, amikor Pakson, Dunaszentgyörgyön és Dunaújvárosban is vezettem csoportot. A dunaföldvári művelődési házban is megpróbálkoztam a citerajáték népszerűsítésével, amikor ott dolgoztam. Tanítványaim közül népzene-tanár, népdalénekes, zenész is kikerült, de a többiek sem csak fogyasztották, hanem – ha csak egy kis időre is – művelték is a zenét. (Egyik dunaújvárosi tanítványom édesapja – akinek addig semmi köze nem volt a népzenéhez, – otthon gyakorolgató fiát hallva kedvelte meg a citeramuzsikát. Azóta párját ritkító népzenei gyűjteményt alakított ki, tagja a Vetővirág citera együttesnek, tekerőlanton és más hangszeren is játszik, hangszereket készít és javít. Két éve Lupényban is megtanítottam néhány fiatalt a citerajáték alapjaira. Feleségemmel rendszeresen járunk a táncház találkozókra, a magyar népdal napja eseményeire.

Szabadidejében – ha egyáltalán van ilyen – milyen könyvet olvas az író, a történész, a szociográfus és helytörténet-kutató?

Előre bocsátom: semmiféle történészi képesítésem nincs. Csupán a történelem iránt érdeklődő ember vagyok. Ahogy a Gyönyörű a szibériai erdő című könyvem Utószavában leírtam:

„Nem a színes, szélesvásznú történelem érdekel; nem a szuperprodukció. Feljegyzésre érdemes, ha valaki (valamelyik XX. századi névtelen) felveszi a küzdelmet a sorssal, a végzettel, mert az élet szent parancsa szerint nem tehet mást… Lehet, hogy a XXI. század mellékszereplői, statisztái már nem érzékelik a történelmet, mert sikerül a múltat végképp eltörölni?”

Van szabadidőm, tehát kedvemre olvashatok is. Nemrég végeztem a Háború és békével, legszívesebben újra kezdtem volna, de beértem néhány Tolsztoj-kisregény és elbeszélés elolvasásával. Néhány napja tettem le Szakály Sándor válogatott interjúit és beszélgetéseit tartalmazó kötetét. Ezután pedig Kovács Teréz: A paraszti gazdálkodás és társadalom átalakulása és Gazdaportrék című könyvét fogom elolvasni.

Jelenleg min dolgozik, hogyan telnek (minden) napjai?

Néhányan azok közül, akik elolvasták Kocsikerék a nyakcsigolyán című könyvemet, jelentkeztek: „Ez velünk is így volt.” „Ezt én is elmondhattam volna!” „A mi családunkat háromszor tették tönkre!” Az ő történeteiket is leírom. (Így történt ez a Földönfutók, hontalanok… című könyvem megjelenése után is. Azért volt szükség a bővített kiadásra.) Feleségemmel havonta egy alkalommal beszélgetéseket kezdeményezünk (nem merném előadásoknak nevezni azt, amit tartunk) az egyik helyi idősek otthonában. Moser Zoltán Névviseletek című könyve alapján áttekintjük közösen az év jeles napjait, de szó volt már Gárdonyi Géza, Móra Ferenc, Tömörkény István… és más magyar írók műveiről is. Ezekben a hónapokban nagy királyainkról és történelmünkről beszélgetünk. Mire e sorok megjelennek, (remélhetőleg) megtartottuk a Tehetséges Paksi Fiatalokért Alapítvány díjátadását, amit a kuratórium tagjaival és az önkormányzat néhány munkatársával most készítünk elő. Október 27-én pedig a paksi református gyülekezet tagjai szerencsésen hazaérnek Pápáról, ahol a biblia-kiállítást nézik meg az ótemplomban. A látogatást ezekben a napokban szervezem.

Julival Pécsen, a havi-hegyi Év fája-díjra jelölt mandulafa alatt

További tervek, álmok, vágyak

Szeretném megérni, hogy unkáim egészséges, kiegyensúlyozott és elégedett emberek legyenek.
Szeretnék megírni néhány novellát, hosszabb elbeszélést és színdarabot.

Gutai István – Keszi Erika Zsuzsanna

„Ami a szívből jön, a végtelenségből jön, s ami a végtelenségből jön, mindenkinek kincse. A szív művei halhatatlanok.” Gárdonyi Géza idézetével kívánunk Gutai Istvánnak további sikeres alkotó éveket és azt, hogy amit szeretne, teljesüljön! (A szerk.)