Találkozások

Idén Veszprém, a királynék városa adott otthont a Magyar Könyvtárosok Egyesülete 48. vándorgyűlésének. Előadások, kiállítások, könyvtárlátogatások, régi ismerősök, új találkozások foglalták le a résztvevők napjait.

Ilyenkor, amikor annyi újdonsággal találom magam szembe, kicsit megszeppenek, mit is keresek én itt, nálunk annyi minden hiányzik, annyi pótolnivalónk van. De ez ad erőt is, hogy látok valamit, ami színes, vidám, új, modern, és ha jobban belegondolok, nincs lehetetlen, csak hosszabb ideig tart elérni azt.

A vándorgyűlést hagyomány szerint kirándulás zárja, s Veszprémben nehéz volt kiválasztani az útirányt, annyi jó program, szép város közül lehetett választani. Végül a Balatont választottam. Alföldi születésű vagyok, a mai napig tartok egy kicsit a víztől. Számomra a síkság jelenti a végtelenséget, a víz erős, alattomos, félelmetes, érdekes.

A Tihanyba induló csoport egy rövid buszozás után érkezett meg a füredi kikötőbe. Ott hajóra szálltunk, s megnyílt előttünk a balatoni út. Az időjárásra sem panaszkodhattunk, a nap hol elbújt, hol kibújt a felhők mögül, hogy lássa, jól vagyunk-e, és nem küldte ránk forró sugarait. Amikor az ember külföldön van, jobban felfigyel az otthoni szóra. Így ismerkedtem meg Trifunović Bogdannal, a čačaki könyvtár munkatársával, aki szintén digitalizálással foglalkozik, akárcsak én. Kellemes meglepetés volt ez számomra, s egy kalap alatt megbeszélhettük a magyarországi és a szerbiai könyvtárak ügyét is.

Tihanyban már várt ránk a busz, az apátságban pedig egy szerzetes, aki izgalmas, érdekfeszítő módon mutatta be a bencés monostort, annak történetét, kincseit, lakóit. Az ódon falak között, az altemplomban megállt az idő, itt tényleg hihetővé, kézzel foghatóvá válik a történelem, az Árpád-ház, az első magyar mondat, közös múltunk.

Ezután a Tihanyban kihagyhatatlan levendulakultusz központjába, a Levendulaházba látogattunk. Megszagolhattunk az eredeti levedulakölnit is, mondanom sem kell, nem az, amit mi megszoktunk, sokkal erősebb, szúrósabb a szaga.

Ebédre Blaha Lujza várt bennünket ímmár Balatonfüreden, a villájában. Jót szórakoztunk azon, hogy a mi asztalunknál csak tengerészcsíkos pólót viselők ültek, habár előtte nem is ismertük egymást.

Matrózruhás különítmény

Szabadkai szálat mindenütt találhatunk a világban, természetesen itt is volt: Reindl Ludovika 1865-ben Szabadkán kötött házasságot Blaha Jánossal. A művésznőnél elköltött ebéd után átsétáltunk a Városi Múzeum helytörténeti gyűjteményébe, majd pedig Jókai Mór villájába. Mindkét kiállítás érdekes volt, s az én könyvtárosszemüvegemen keresztül mindjárt azt néztem, milyen praktikát, látványt lehet átültetni az otthoni gyakorlatba. Kezdve a helyismereti rész gyermekeknek szóló foglalkozásait, feladait, s folytatva Jókai nyaralójának hangulatával.

Az ezt követő rövidke szabad program arra volt elég, hogy újdonsült barátainkkal fagyizzunk, végigsétáljunk a Nobel-díjasok ligetén és búcsút vegyünk a Balatontól.

A szervezők könyvtárosokhoz illő információáradattal töltöttek meg minden percet, nem hagytak megválaszolatlan kérdéseket, olyan szeretettel meséltek a környékről, hogy az ember kedvet kapott tovább ott maradni.

De mivel a vándorgyűlés lényege az, hogy vigyük haza az ott látott dolgokat, mit tehettem mást: jegyzetfüzetemmel felszálltam én is a hazafelé tartó vonatra.

Hicsik Dóra,
a Szabadkai Városi Könyvtár munkatársa