Mándli Gyula, az alkotó könyvtáros

Posted by zondaz - november 8th, 2014

Fotó: Gál Jenő, 2008

Mándli Gyula több évtizede fotózik, ez idő alatt közel 40000 képet készített és legkülönfélébb – köztük számos „könyvtáros”-pillanatot örökített meg. A könyvtári események és MKE rendezvények megörökítését az MKE Verzó harmadik számában (2012. október 29.) közölt írásunkat megismételve, munkájához további sok sikert kívánva köszönjük meg Mándli Gyulának, az alkotó könyvtárosnak. (a szerk.)

Egy mondatban jellemezve: Mándli Gyula hivatásának élő, küldetését maximálisan teljesítő, határon innen és határon túl egyaránt ismert, elismert könyvtáros és alkotó ember.

1953. április 24-én született Körmenden. Nős. Felesége Mándliné Szabó Katalin, Nagymaros város Díszpolgára, a nagymarosi Városi Könyvtár és Művelődési Ház vezetője.

1975-1979 között a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola könyvtár-magyar nyelv- és irodalom szakán szerzett oklevelet. 2000-2002 között kitüntetéses diplomával végzett az ELTE Bölcsészettudomány Karán könyvtári menedzsment szakon.

1971 őszétől Körmenden a Városi és Járási Művelődési Központban valamint a Városi és Járási Könyvtárban dolgozott. 1978-tól a szobi Nagyközségi Könyvtár vezetője lett. Itt a könyvtári munka mellett megbízták a település és társközségei, Ipolydamásd és Márianosztra helytörténetének kutatásával, amelyet azóta is végez, kiterjesztve az egykori Hont vármegye területére, illetve a Dunakanyar eseményeinek archiválására. Jelentős gyűjteményt hozott létre a nagymarosi erőműépítés munkálatairól. Ettől kezdve élete és munkája meghatározó részévé vált a helyismereti kutatómunka és archiválás. 17 év szobi tevékenység után Szentendrén, a Pest Megyei Könyvtár Módszertani Osztályán dolgozott, majd megpályázva és elnyerve a váci könyvtárigazgatói állást 1995. szeptember elsejétől a Katona Lajos Városi könyvtár igazgatója.

Mándli Gyula sokat tett és tesz jelenleg is a váci városi könyvtár fejlesztése, korszerűsítése érdekében. Finanszírozási háttérteremtés, konferenciák, emlékülések, kiadványok sora köszönhető tevékenységének. Munkája során az intézmény a hazai honismereti és helytörténeti munka egyik alapvető kutatóbázisává vált. Fő mozgatója a testvérvárosi szintre került kapcsolatoknak. Folyamatos együttműködést alakított ki az Ipolyság intézményrendszerével és a Järvenpää Városi Könyvtárral.

Kitartó és eredményes munkája elismeréseként az évek során több kitüntetésben is részesült: 1982. Kiváló Munkáért; 1983. A Váci Járás Fejlesztéséért Emlékérem; 1988. Miniszteri Dicséret; 1989. Ortutay Díj; 1992. Népművelésért Díj; 1996. Honismereti Emlékérem; 1998. Brit Könyvtáros Egyesület Helyismereti Szervezete Örökös Tiszteletbeli Tagság; 2004. Pest Megyei Téka – Díj; 2004. Ipolyság város Kulturális Díja; 2007. Tragor Ignác Emlékérem; 2010. Ipolyság város Díszpolgára cím.

1984-től az Országos Honismereti Akadémia résztvevője, a rendszerváltás óta szervezője, előadója, fotó dokumentációinak készítője és archiválója. 1990-ben alapító tagja a Honismereti Szövetségnek (elnökségi tag, alelnök) és a Pest megyei Honismereti Egyesületnek (elnök).

1978-tól a Magyar Könyvtárosok Egyesülete Pest Megyei Szervezetének tagja; elnökségi tag két ciklusban; az országos elnökség tagja egy ciklusban. A mai napig MKE események, könyvtári rendezvények fotó dokumentációjának készítője és archiválója. 1994-től 2002-ig az MKE Helyismereti Könyvtáros Szervezet alapító elnöke, jelenleg elnöke. 18 önálló helyismereti konferencia szervezője és a szervezet életét bemutató teljes fotóarchívum összeállítója.

Önálló és közös fotókiállítása volt Cservenák Péter helytörténésszel, váci fotóssal a Madách Imre Művelődési Központban (Vác) és a Honti Múzeum és Galériában (Ipolyság). Helytörténeti dokumentációs kiállításainak főbb állomásai: Szob, Nagymaros, Vác, Ipolyság. A Pest megyében töltött 34 év alatt számtalan helyi újságban és szakmai folyóiratban találhatók meg fényképei, az általa írt cikkekben és tanulmányokban. Néhányat megemlítve: Pest Megyei Hírlap, Váci Napló, Váci Hírlap, Váci Polgár, Szobi Polgár, Nagymaros; szakmai lapokban: Honismeret, Néprajzi Szemle, Pest Megyei Könyvtáros, Könyvtári Levelező/Lap, Könyv, Könyvtár, Könyvtáros, Népművelés, megyei honismereti és könyvtáros lapok.

Az elmúlt években mintegy 50 kiadványban: könyvben, katalógusban jelent meg fényképe, illetve megtalálható fotója a Magyar Fotográfiai Múzeumban is.

Kiket tekintesz példaképednek és mi az, amit „örökül” kaptál tőlük?

Szerencsére sokan voltak, vannak, akiktől tanultam, és akikkel együtt dolgoztam. Mindig is közösségi ember voltam és megtanultam alárendelni egyéni ambícióimat a közösségi érdeknek. Bennem mindig sikeresen együtt volt a népművelő és a könyvtáros alkat, talán egy kicsit a pedagógus is. De azért meghatározó volt szakmailag a Kamarás István vezette Módszertani Munkabizottság közössége és a megyei könyvtár igazgatóhelyettesének, Kiss Lászlónak a szerepe, aki szakmailag „útnak indított”. A példaképeim csak elvont ideálok, az örökséget pedig folyamatosan tanulom a mai napig is.

Fotók, melyeket szívesen látsz szobád falán.

Az íróasztalom felett két kép van, egyik sem az enyém. Egyik a szülőföldem kedves virága, az erdei ciklámen, amelynek illata mindig ott van az orromban. Ez jelenti az otthont, a múltamat – a vasi Hegyhátot és az Őrséget. A másik kép egy fotósújságból – női akt a Stonehenge kövei között, fekete-fehér kép, sötét tónusban, amely a vonzódásomat jelképezi a fantasztikus irodalmi műfajhoz, a múlt és a jövő jelképe, hiszen kedvelem ezt az irodalmat, szinte minden fontos sci-fi kötet megvan a polcaimon, amelyet 1945-1990 között kiadtak. A szobában a harmadik kép a Dunakanyar látképe. Ez a lakóhelyem (már az új otthonom), Nagymaros és környékét ábrázolja, amihez kötődik életem nagy része, a családom és a 33 éves helytörténeti munkásságom. S természetesen néhány régi és új családi fotó.

Mikor volt először fényképezőgép a kezedben? Mióta fotózol?

Fotós pályafutásom édesapámmal kezdődött, aki egykori cserkészként megszerettette gyermekeivel a természetjárást, a fényképezést. 1967-ben készültek első felvételeim a máig meglévő Certix nevű harmonikás fényképezőgéppel, majd a Zorkij, Fed, Exa, Exakta, Praktika, Yashica, Nikon nevű gépekkel. 1967-től a zalaegerszegi középiskola fotó szakkörében tanultam 4 évig fotózni, s készítettem rendszeresen fényképeket. Mindmáig őrzöm az akkor készült fotónegatív tekercseimet, s szinte minden általam készített negatív filmet. Később áttértem a diafilm kockák készítésére is, amelyből több ezret tárolok a gyűjteményemben. A 40. éves érettségi találkozóra beszkennelve vittem egy nagyobb korabeli képanyagot nagy sikerrel. Azóta egyberaktam a régi és új arcképeket, látván, hogy miként korosodunk. A szobi munkahelyen elkezdett fotó-archívum kiépítésétől kezdve a mai napig mintegy 40 ezer darabos fotógyűjtemény tulajdonosa vagyok.

Van, aki lemezborítóival, természetképeivel, étel- vagy portréfotóival vált híressé. Neked mi hozta meg a sikert? Mi a kedvenc témád, stílusod?

Én részben a dokumentarista fotózás híve vagyok, nem kedvelem az agyonretusált és kiszépített fényképeket. A helytörténeti megszállottságom miatt a közérthető és dokumentáló fényképezést szeretem (ez részben jelenti a sajtófotó kategóriát is) és használom. Emellett gyakorta készítek természetfotókat, portrékat, ahol azért a látásmód érvényesül, nem a fotózási és számítógépes praktikák.

Mit éreztél, amikor az első írásodat, könyvedet nyomtatásban, az első fotódat kiállításon láttad viszont?

Az első írásom 1970-ben az iskolaújságban egy Salinger novella elemzése volt. Első sajtócikkeim és fényképeim 1979-ben a Pest Megyei Hírlapban kezdtek megjelenni, azóta már több száz felett járok. Az első kiállítási fotómra már nem is emlékszem, azt hiszem egy helytörténeti kiállításon volt látható 10 -12 db fotóm 1980-ban. Az első könyvem egy közös szerkesztésű tanulmánykötet volt, amelynek én is szerzője és a kiadója voltam. Az 1993-ban kiadott Börzsönyvidék kötet már hiánycikk, a Felvidéki Magyar Néprajzi Társasággal végzett közös Hont megyei néprajzi kutatás tanulmányait tartalmazza. Természetesen örömet éreztem, mintha saját gyermekeim lennének. Egyébként is nagyjából teljesítettem azt, amit az öreg kínai bölcstől elvárnak: írjál egy könyvet, ültess egy diófát és nevelj fel egy fiú utódot. Több könyvem (tanulmányaim) van, ültettem sok száz fát (köztük néhány diófát), a fiú helyett lányaim vannak, és most már két fiú unokám is.

Ki a legszigorúbb kritikusod?

Az, aki a legnagyobb segítőm is, a feleségem.

Mivel tudna még a sors a kedvedben járni? Amit eddig kaptál: szerető család, szép hivatás, kitüntetések, barátságok, alkotó munkásság. Mire vágysz még?

A 30 éves helyismereti munkásságom alatt összegyűjtött kutatási eredmények feldolgozására és publikálására egészségben a család és főleg az unokák között.

Keszi Erika Zsuzsanna – Mándli Gyula