Opus
Sok szép és vidám emléket őrzök a pécsi Egyetemi Könyvtárból, ahol könyvtáros életem első tízegynéhány évét töltöttem. A munka mellett szelíd csipkelődésre is gyakran adódott alkalom, mondandóm „előadására” pedig ott voltak a családi estek, szilveszteri összejövetelek. Az akaratlan „témaszolgáltatásban” a könyvtárvezetés járt az élen. Hogy mást ne mondjak, egy főnyeremény volt számomra a könyvtárvezetés azon intézkedése, mely a házon belüli kávézás szabályozását, mondhatni központosítását szolgálta, alapos előkészítést és „kodifikációt” követően. Vagy amikor éppenséggel nem tett megfelelő intézkedéseket a kerekes kúthoz hasonlatos olvasószolgálati könyvlift megjavíttatására, netán a kiváltására. („Dolgozók kezei maradtak bent!” – protestált a szakszervezetis, Tibcsinek becézett raktárosunk a lift alsó állomásánál tevékenykedő „forgalmisták” sérelmeire hivatkozva.) A téma egyébként is a folyosón hevert, nem csoda hát, hogy az akkori táncdalfesztivál úgyszólván minden dalát sikerült „könyvtárosítanom”.
Minthogy manapság divat a „retró”, a mi külön bejáratú fesztiválunk műsorából két nóta szövegét merészelem idézni. Az elsőt a fent említett lift (és az Atlantis együttes népszerű dala, a Drága bakter úr) ihlette, a másikat a „központi kávéellátás”, no meg az akkoriban ugyancsak közismert Tranzisztori a Syrius együttestől.
(opus 1.)
A lifthez indultam tétován,
kezemben néhány kis cédulám,
előttem kisajtó, mögöttem
egy karaván
Az ajtót felnyitni nem lehet,
a szerelőhöz majd elmegyek,
annyiszor törtem én össze már
a kezemet.
Drága Tibcsikém, a liftet mért nem húzza fel?
Engedje már, hisz a kereket csupán tekerni kell!
Lám az olvasó csakis a felvonóra vár
nem várhat ő egy hétig, nem ám…
Nem fogja elhinni kedvesem,
de azért megsúgom csendesen,
ha mégis egyszer majd a könyvekkel
megérkezem.
Közlöm a rettentő tényeket,
voltak itt hollandok, németek,
egyik se látott még ily pocsék
szerkezetet.
Drága Tibcsikém, a liftet mért nem húzza fel?
Engedje már, hisz a záróra nincs még oly közel!
Lám az olvasó csakis a felvonóra vár,
nem várhat ő egy hétig, nem ám…
Drága Tibcsikém!
Kedves Tibcsikém!
Aranyos Tibcsikém!
(opus 2.)
Lágy zene, presszógépünk termel a kuckóban,
szép szemű lány hoz kávét csöves termoszban,
amíg a jó lé kifolyt,
orrom az illatra hangolt,
ez pécsi mese,
nincs vége sose,
termo-, termosztori, óh!
Új adagot forralnak a főzősarokba’,
szívem az autópresszel együtt dalolja:
követelem, ami jár,
amíg a termosz körbe jár,
ez pécsi mese,
nincs vége sose,
termo- termosztori, óh!
Kávé, reggeli,
„made in library”,
máris bizsergek!
Ó mily angyali,
nem kell hallani:
„Jó éjszakát gyerekek!”
Dél fele új lajstrommal jár a bemondó,
s bár te a Nádorból jössz
itt vár a presszó.
A termosz-kör bezárult,
te kicsi gép most lezárunk,
ez pécsi mese,
nincs vége sose,
csak most, termosztori,
csak most, termosztori…Óh!
A pécsi egyetemi könyvtár és a megyei könyvtár között két munkahelyen is dolgoztam, a könyvtárral és a könyvtárossággal csak közvetve összefüggő munkakörben. (Információs-dokumentációs munkatárs voltam a megyei pályaválasztási tanácsadó intézetnél, majd közgyűjteményi főelőadó a megyei művelődési osztályon.) Humorforrás mindenütt akadt bőven. Hogy mást ne mondjak, nem tudtam megállni, hogy megyei hivatalnokként el ne készítsem az előcsarnokban üzemelő „körforgó személyfelvonó”, magyarul páternoszter, szervezeti és működési szabályzatát. Egynémely passzusa, mint például az, hogy „ittas állapotban használni kiesést von maga után”, kifejezetten életszerűnek bizonyult.
A megyei könyvtár munkatársaként sem tagadhattam meg önmagamat. Számos javaslattal éltem, és nem vette el a kedvemet, a kollégák jókedvét sem, ha ezek a „javaslatok” csak javaslatok maradtak. Tudattam például információs lapunk farsangi mellékletében, hogy A Megyei Könyvtár speciális visszaképző tanfolyamot indít azon könyvtárosok számára, akik nyugdíjba vonulásuk előtt meg akarnak szabadulni a különböző szakképző intézményekben, illetve a gyakorlatban szerzett szakmai ismereteiktől. Egyelőre gondot okoz a megfelelően fel nem készült előadók kiválasztása, s bár nem kis probléma, a szervezők szeretnék elérni azt is, hogy a szakismeretek végét igazoló oklevelet elfogadják minden háztartásban.
A könyvtári néprajz tudományába is belekontárkodva tudattam, hogy Farsang idején a szakozók szakajtót használnak a szakozáshoz, s az egyetemes tizedes osztályozással foglalkozó polgári szolgálatosok tizedessé való előléptetése is gyakori. A szerzeményezők húshagyókeddig kimerítik a rendelkezésükre álló forrásokat, hogy böjt idején legyen mit nem elkölteniük. Tekintettel a szebbik nem dominanciájára, kakasütés helyett inkább a tyúkütés szokása dívik a könyvtárakban, ugyanakkor a néhány férfiszámba vehető egyed kipellengérezése is gyakori. Mind jobban terjedő farsangi szokás, hogy a legértékesebb könyveket eltulajdonító olvasók nyomát bottal üti az olvasószolgálat, miközben szemmel veri a visszaesőket.
Esetenként földön túli, vagy éppen teljességgel földhözragadt (b)álhíreket sem átallottam közzétenni. Néhány példa:
– Elliptikus pályán keringő barátnőmet – fékezőrakétával – férjhez adnám.
– A nyelvművelők szerint nem egészen szabatos a „súlytalanság állapotában ejtettem teherbe” megfogalmazás.
– Pécsi szakemberekből álló csoport utazott Skóciába, hogy tanulmányozzák az ott átadott Dudásközpont működését. Ez is integrált intézménynek indult, de hamarosan látniuk kellett, hogy két dudás nehezen fér meg egy csárdában Ráadásul azt a személyzeti kritériumot, hogy „előnyt élvez az, kinek jobb a dudája”, aggályosnak, kirekesztőnek találta az egyébként is szűkkeblű skót alkotmánybíróság.
Azt sem tudom elhallgatni, hogy kevéssé ismert előtörténetének a kutatásával és publikálásával segítettem a Pannónia Könyvek, a mostani Pro Pannonia Kiadói Alapítvány működését. Egy kis ízelítő a terjedelmes tanulmány bevezetőjéből: Kevesen tudják, hogy a Pannónia Könyvek ősét az államalapítás idején bencés szerzetesek alapították, akik az ezredfordulóra már egy halom könyvet halmoztak fel Pannonhalmán. István király maga is szívügyének tekintette a könyvkiadást. Törvénybe iktatta, hogy minden falu köteles kiadót állítani szerkesztővel és fullajtárokkal. Kiadáspolitikája kifejezetten liberális volt, hisz kívánságára még a legnagyobb ellenségét, Koppányt is kiadták, négy részben.
Koppányról jut eszembe Zalakoppány, ahol a gyermekkoromat töltöttem testvéreimmel és pedagógus szüleimmel. Amikor magyar-könyvtár szakos hallgatóként a Ménesi úti kollégium lakója voltam, apám folyamatosan tervezgette, hogy meglátogat, de többnyire csak nekem sikerült a hazautazás. Nem mintha fennállt volna annak a veszélye, hogy senkit sem találok otthon, de apám ragaszkodott ahhoz, hogy legalább egy táviratot küldjek, mondjuk azzal a szöveggel, hogy szombaton érkezem. „A választáviratban általában ez állt: Jó, Apád. Csupán egyszer esett meg, hogy előzetes értesítés nélkül szálltam vonatra, s ekkor a következő történt: Fonyódnál kinéztem a vonatablakból, és megláttam apámat a Budapestre tartó „ellenvonat” ablakában. Ő sem értesített, hogy meglátogat, gondoltam, ezért a következő állomáson leszálltam, és visszautaztam Pestre. Ott azonban hiába vártam apámat, mert mint kiderült, ő is meglátott az ablakban, leszállt, és hazautazott, hogy találkozhassunk. Ami a vidámságot illeti, apámmal mindig egy hullámhosszon voltunk, így ennek a „kalandnak” is jóízű nevetés lett a vége, mely úgyszólván élete végéig elkísérte.
A könyvtár, mint „humorforrás” most is elő-előkerül az életemben, de nyugdíjasként azért más szelek is fújnak. Mostanában például „cikigrammákat” írtam, legfőbb „kutatási témám”, Janus Pannonius ihletésére. Íme a sorozat záró darabja. A címe, mint az egyik Janus-epigrammáé is:
Névvváltoztatásáról
Miklós volt a nevem s Miki most, ki e verseket írja,
Megmondom, ha netán tudni kívánod, okát.
Nem buta „gag” navigált, nem a rajzos jenki egérhős,
Cserbenhagyni nevem, más élmény vezetett.
Tükröm a fürdőben, az a görbe! Mikor belenéztem
Mit mondott a galád? Jól nézünk ki Miki.
Boda Miklós, Pécsi és Baranyai Szervezet