Webmagazin és egyéb huncutságok

Érdeklődéssel olvastam az egyesület honlapján, hogy az MKE színes, gazdag tartalmú, a könyvtári kérdések iránt érdeklődő társadalmat is megszólító webmagazin közreadását tervezi, s megtörtént esetek, vidám történetek is helyet kaphatnak majd a megfelelő rovatban. Ez jó, gondoltam, de mielőtt még bizonyos „megtörtént esetek, vidám történetek” helyet kérhettek volna az emlékezetemben, felkeltette az érdeklődésemet az ugyanitt meghirdetett ötletpályázat, melynek eredményeképpen neve lehet a gyereknek, vagyis találó címe a tervezett produktumnak. Persze magam is rögvest nekifogtam az ötletelésnek, az egyik ötlet kioltotta a másikat, a másik az egyiket, aztán lefékeztem, tudván, hogy az ötletek a webek harmincadjára jutnak úgyis, kivéve azt az egyet, a megfelelőt, jöjjön bár akárhonnan és akárkitől. Ez a kis „játék” mindenesetre előhívott bennem egy „kőkorszaki” emléket. A lapkiadásról lévén szó egy vitaülésen, felvetette valaki, hogy az Ifjúsági Magazin címe száraz, nem szólítja meg eléggé az ifjúságot. Legyen Ifjúsági Tegezin, vetettem közbe „kívülülőként”. Nos, ha mást nem is, annyit elértem ezzel a beszólással, hogy az eszmecsere derűsebb, fiatalosabb lett a továbbiakban. Meggyőződésem, hogy az MKE új fórumának sem válik a kárára, ha némi vidámság, humor is helyet kap az eszköztárában.

Ki tagadná, hogy a könyvtár gyűjtőhelye a derűs, netán kacagtató eseteknek is, melyeknek interpretálása, valljuk be, többnyire nem az olvasó, hanem a könyvtáros nézőpontjából történik. Mert ugye bejön a kedves olvasó a könyvtárba, megáll a kölcsönzőben és példának okáért ezt mondja: El kellene olvasnia egy könyvet a középiskolás lányomnak, ágyban fekvő beteg, ezért én vagyok itt helyette. A könyv címére nem emlékszik a lányom, csak arra, hogy az órákról szól, és az író neve valamilyen testi hibára utal. A könyvtáros persze villámgyorsan kapcsol, kihozza Sánta Ferenc Húsz óráját, és a hölgy elégedetten távozik (A lejárat nem érdekli, csak a kijárat.) Az efféle történetek számtalan formában megtörténnek kivált a széleskörű használatnak örvendő könyvtárakban; minden valamirevaló könyvtárosnak van egy bármikor előhúzható esetgyűjtemény a tarsolyában.

Az én tarsolyomban, nem titkolom, olyan történetek is vannak, amikor nem a pontatlanul megfogalmazott olvasói kérdés a gond, hanem a könyvtárosi „válasz”. Egyetlen példát idézek csak, abból az időből, amikor Bős-Nagymaros volt napirenden országszerte. Egy mérnök törzsolvasónk is e témában „kutakodott” a könyvtárban, és büszkén mutatta nekem a szakkatalógus alapján összeállított témabibliográfiát és a kitöltött kérőlapokat. Mint mondta, elsőként A gát című kötetet szeretné lekérni a belső raktárból, hátha Bős-Nagymarosról is van benne valami fontos. Szülész-nőgyógyász rokonunk révén ismerősnek tűnt a szerző, s a kiadó sem volt éppenséggel műszaki. Magam vettem át a kérőlapot, a raktárban nem keresgéltem, viszont kiemeltem a szakkatalógus „vízépítés” szakcsoportjából  A gát ide beszakozott és besorolt céduláját, és áthelyeztem a szülészeti-nőgyógyászati művek társaságába. Törzsolvasónknak jó volt a humorérzéke, így nem is kellett magyaráznom a bizonyítványunkat.

Van olyan történetem is, amelyben az olvasó nem egy bizonyos dokumentumot keres, hanem egy bizonyos könyvtárost. A szabadpolcok sűrűjében bóklásztam hajdan a megyei könyvtárban, amikor utamat állta egy, a könyves közegben láthatóan nehézkesen mozgó fiatalember. Könyvtáros ön? – kérdezte. Igen – válaszoltam hasonló tömörséggel. Mire ő: Ez jó, de mégsem, mert nem Önt keresem, hanem azt a cicababát, aki nemrég bevéste a nevemet a nagykönyvbe. – Szóval beiratkozott a könyvtárba, ez örvendetes – mondtam. Igen, igen, de most szeretnék még egyszer beiratkozni, és csakis annál, aki a múltkor beírt. A nevét sajnos nem tudom, hogy szőke-e vagy barna, igazából azt sem, de olyan jó kis bögyös (nemcsak mondta, mutatta), és amikor nevet, furcsán félrehúzza a száját, felvonja a szemöldökét. Na és a szeme!” – mondta, s csettintett az ujjával.  Lett volna ötletem, jóllehet a megadott „jelzetek” közül csak a „bögyösség” volt a megfogható. (Már akinek!) Némi hezitálás után csak annyit mondtam, hogy nem tudom, kire gondolhat a kedves olvasó. A kedves olvasó arca elkomorult, a tartása is láthatóan megváltozott. Miközben néztem, arra gondoltam, hogy lám, most előttem áll, kilépett a statisztikából egy igazi „kielégítetlen kérés”.

Nemrég összetalálkoztam a pécsi temetőben dr. Ruzsás Lajos gazdaságtörténész, egyetemi tanár (1945-től 1951-ig egyetemi könyvtáros) puccos sírépítmények közt szerénykedő sírjával. Mielőtt még nagyon elszomorodhattam volna, eszembe jutott egy vele kapcsolatos „tájékoztatási eset” az én egyetemi könyvtári éveimből. Csengett a telefon a „referenszben”, Ruzsás Lajos volt a telefonnál. Te vagy az, Miklós? – kérdezte. Miután igent mondtam, így folytatta: Végy papírt, ceruzát” és írd fel azt, hogy …. (itt egy kevéssé ismert német szerző neve következett), keresd ezt a nevet a betűrendes katalógusban, s ha kihúzod a megfelelő fiókot, megtalálod benne a töltőtollamat. Vedd magadhoz, majd bemegyek érte.

Ugyancsak nincs már az élők sorában az a neves jogászprofesszor, aki a központi könyvtárat inkább csak akkor használta, ha könnyedebb, mondhatnám szexis olvasni valóra volt szüksége. Ezt maga is restellte kicsit, ezért mindig azzal kezdte, hogy Kint a tudomány, itt bent a szerelem, ugye. Egyszer aztán megkockáztattam a kérdést: Nem lenne jobb fordítva, professzor úr? Ezt nagyon megjegyezte, mert amikor a tanszéki könyvtárát rendezgettük, levette a polcról azt a könyvet, melyet bátorkodtam a szeme láttára felhelyezni, és azt mondta: Nem lenne jobb fordítva, könyvtároskám? És visszatette a könyvet, immár a gerincével kifelé.

Boda Miklós,
Pécsi és Baranyai Szervezet