KönyvtárosTanár

Te is azt hiszed, hogy árván maradt zoknid párja a mosógép feneketlen bendőjében tűnt el? Pedig a valóság ennél sokkal érdekesebb! Valahányszor nem figyelsz oda, alma nagyságú, kövér pocak préselődik át egy titkos résen, cérnavékony lábak lopakodnak csendben, kerek szemecskék csillognak a félhomályos sarkokban, és hatalmas fülek remegnek meg izgatottan a szanaszét heverő, sok értékes kincs láttán.
Egy perc sem telik belé, és huss! az apró lény már szalad is a fél zokniddal, kesztyűddel, kisautód kerekével, vagy éppen törött játékbabád egyik lábával a hóna alatt a szobád falába fúrt lakásába. Bizony, zajos manó-nagycsaládok élik lusta és falánk hétköznapjaikat az emberházak falaiban, kacatokat gyűjtenek, kacatokat esznek, és elcsent zoknikban alszanak. Ők a zoknimukik.
Közéjük tartozik Filc, a hétéves mukifióka is, aki bár nagyon szereti haspók apukáját, kissé hisztérikus anyukáját és gondtalanul vidám kistestvéreit, mégis úgy érzi, valamiért különbözik tőlük…

Részlet a könyvből, fülszöveg

Régen olvastam gyerekkönyvet, de ezzel úgy jártam, hogy belebotlottam a szerző testvérpárosba –  lásd:
Kódex Könyvtárosklub >>

Nagyon szimpatikusak, lelkesek voltak – hazafelé elkezdtem a metrón olvasni a könyvüket, és úgy megfogott a világa, hogy a Határ úton eszméltem fel, hogy nemcsak hogy túlmentem, hanem eleve rossz irányba is szálltam fel… 🙂

A szöveg humora, amit a felnőtt olvasó is élvez, nemcsak a gyerekek (úgy hattól 12-ig), ezt a könyvet kifejezetten esti közös olvasásra predesztinálja. (A szülő is élvezheti felolvasás közben a vicces szófordulatokat, amíg a csemetét lekötik a zoknimuki, egy kedves kis manószerzet különféle kalandjai.)

A Filc, a zoknimuki az Athenaeumnál jelent meg 2008-ban, igényes kötet, jó kézbe venni.

A szerzőpárosról: a meseregényt Tóth Zita írta, akitől huszonéves jogászként sem áll távol a gyerekek és a fantázia világa, egy újságban olvasott kis színes indította el benne a történetet. Gördülékeny, jó stílusa a tehetségét, a zoknimukik világának valószerűsége pedig a fantáziáját dicséri.

Az illusztrációk, maga Filc alakja a testvér, Tóth Anita munkája. A testvérpáros sikeresen összedolgozott, és egymásra is ösztönzőleg hatott: az illusztrációk, a mesefigura formálódó alakja sokszor visszahatott a történetre is az alkotás folyamán.

(Az illusztrátorról még érdemes tudnunk, hogy szakmabéli: latin-könyvtár szakos, jelenleg latinból doktorandusz hallgató. A történet egyes mozzanataiban egyébként mindkettőt felfedezhetjük… 🙂

Számomra élvezetes olvasmány volt, ha ilyen korú gyermekem volna még, biztosan felolvasnám neki – most már várnom kell az unokákig. 😉 Viszont ajánlom azoknak is, akik ezzel a korosztállyal foglalkoznak – az én gimiseim már kinőttek a manók világából, ámbár hobbitokról azért lelkesen olvasnak.

Az ismertetett meseregényt ajánlom azért, mert elsőkönyves, fiatal szerzőkről van szó, mert hazai alkotás, mert igényes kivitelezésű, gusztusos könyvet adhatunk a gyerekeink kezébe, mert kolléga keze munkáját is magán viseli – és egész egyszerűen azért, mert egy jó alapötletből jó történet kerekedett!

Anima

• Szólj hozzá... (0)

„Uram, nem látta Magyarországot?
Tudom, nehéz a nyelve.
Tudom, nehéz a szívem.
Uram, nem látta Magyarországot?”

(József Attila: Magyarország messzire van)

Itt egy könyv, néhány hete jelent meg; ajánlom mindazoknak a kollégáknak/olvasóknak, akik tudják-sejtik, hogy az állandósult társadalmi feszültséget –  cigányok és a többiek között – sem a nagy, hangzatos kultúrpolitikai programok, de az emberjogi őrlőmalmok sem  fogják tudni  megszüntetni ( bár lehet rontani, a rosszon ).
Mégis van remény, ha a Valóság nevű nagybácsinkat nem tévesztjük végképp szem elől.  Itt a híradás róla: a civil bátorság, kezdeményezés, a tanítói, kisiskolai elszántság, az egyházi jelenlét  – olykor-olykor – hősies történeteiről.
A szereplők küszködéseinek – a sokféle mentalitás, különböző szellemi indíttatás, kulturális elkötelezettség – felfedező elemzése ez a  könyv.

Takács Géza:
Kiútkeresők – Cigányok iskolai reményei
(Magyarország felfedezése , Osiris, 2009.)

A könyv fülszövegében írja a szerző :
“Amikor a cigány gyerekek iskolai ügyében jeleskedő baranyai intézményekben jártam az elmúlt években (a mánfai Collegium Martineumban, a pécsi Gandhi Gimnáziumban, a magyarmecskei Általános Iskola és Óvodában, az alsószentmártoni Szent Márton Óvodában és a „Számá dă noj!” Tanodában), figyelve mindennapjaikat, faggatva a kollégákat, gyakran éreztem, közöttük kellene lennem, velük kellene dolgoznom, hogy ne szorongasson az a magány és bánat, amit hoztam magammal az országból, keserű útravalónak.
A feladat, amit vállaltak, több, mint amit elvégezhettek, hiszen a történelemmel, a kényszerekkel húztak ujjat, de hogy ez lehetséges egyáltalán, hogy megtörtént, tehát történik és folytatódhat, az nagyon fontos. A könyv róluk szól. Tanárokról, nevelőkről, segítőkről.”
T.G.

M. J.

• Szólj hozzá... (1)