Szolzsenyicintől korábban csak az “Ivan Gyenyiszovics egy napja” és a “Gulag” c. műveket ismertem. Most akadt a kezembe a “Rákosztály“, amiről eddig nem is hallottam. A Gulág egy életre megérttette velem, hogyan működött a szocializmus, mit jelentettek a teljesítendő keretszámok, hogyan kaptak el abszolút ártatlan embereket is, nemcsak azt, akit valaki feljelentett. Elég volt egy rosszindulatú levél, senki nem hallgatta meg a bepanaszoltat, és senki nem vizsgálta az igazságtartalmát! Irány több ezer km-re, bírósági tárgyalás nélkül, távol a civilizációtól, és nem értesítettek senkit, a távolból vagy küldhetett évi egy levelet/életjelet, vagy sem.
Szélesebb körben kellene ismertté válnia, hogy a kommunizmus agyonhallgatott, emberírtó lényegi oldalát tényleg megismerjük, és ne az utóbbi évtizedek békés, öreg Kádár Jánosa idéződjön fel előttünk. A sokmillió áldozat, akiket éheztettek, sokszor nyilvántartásba se vettek, akikkel nem kellett elszámolni, nem kellett rájuk vigyázni, bármit meg lehetett tenni velük, akik megélték a teljes nincstelenséget, és akiknek még koporsó sem jutott! – szóval legalább egy leleplező nekrológ kijár nekik.
A Rákosztály meglepetés volt. Nemcsak azért, mert nem hallottam róla korábban, de azért is, mert a teljesen abszurd kommunista birodalomban a kor szintjén gyógyítottak! Igaz, hozzá kell tenni, hogy akkor, ha éppen nem akadályozta valami adminisztratív akadály a gyógyítást. Pl. kapott körzetelhagyási engedélyt időben, és megszerezte a teljesen felesleges pecséteket, sőt még vissza is tudott menni a kezelésre.
Szembesültünk azzal is, mennyire torzzá tette a társadalmat a rengeteg katona. Rendre egyedül éltek az egészséges, fiatal nők, így az orvosnők is, és őszintén örültek, ha legalább egy rákos beteg férfi akadt számukra… Ezek az orvosnők és orvosok a gyógyításnak szentelték életüket, rengeteget dolgoztak, mert teljes empátiát éreztek betegeik iránt.
Érdekes olvasni, hogy ott sem feltétlenül közölték a beteggel a tényeket. Volt, akit abban erősítettek meg, hogy nem rákos, ha azt akarta hallani. Volt, aki haldoklott, de nem mondták meg neki, hogy hol tart. Látjuk a betegek útkeresését is: a biztos leépülést jelentő kemoterápiát kerüli némelyik, nem egyeznek bele mindenbe, próbálkoznak a kézen-közön terjedő csodaszerekkel. Van, akinek már mindegy, de akad olyan is, akinek sikerül életben maradnia.
Az volt az érzésem, hogy az 1968-ban íródott könyv nem is olyan régi! 1990-ben fordították le, de ezek a dolgok kísértetiesen hasonlóak ma is…
Elismerem, annak érdekes, aki maga is megtapasztalta ezt a betegséget.
A fent említett 2 ismert műve sokkal fontosabb!
Ny. Klári
