Lengyel mezőkön, békés emlékezésben

Gyűrődések

Mák Ferenc

Mák Ferenc

Mindenszentek ünnepét megelőzően október a temetők és a sírkertek látogatásának ideje – és ezzel együtt az emlékezésé. Ilyenkor virágcsokrot, koszorút kap a legapróbb sírhalomtól kezdve az impozáns katonai emlékművekig minden olyan megszentelt hely, ahol régi háborúk és csaták áldozatai nyugszanak. A nyomtalanul eltűntek pedig – mi délvidéki magyarok igazán tudjuk, hogy ezek száma kimeríthetetlen – temetők kálváriáinál, Krisztus-keresztek lábainál lelik meg az emlékezés virágait.

Mák_illusztr_Lengyel_mezőkön

Az Országos Széchényi Könyvtár és az MKSZ tagjai Nagy Zoltán vezette kiránduló csoportja nem véletlenül választotta hát utazásai idejének az októbert, hiszen számos kulturális küldetése mellett a Kárpát-hazában mindenkor igyekszik fejet hajtani a legjelentősebb katonai kegyhelyek emlékművei előtt is. Évekkel korábban az Isonzó-környéki emlékhelyeket látogattuk meg, elvíve koszorúinkat Doberdó magyar áldozatainak sírkertjébe is. Legutóbbi erdélyi utunk során Csíkkozmás fölött a Nyergestetőn az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc áldozatai emlékére emelt kopjafa-rengetegben tisztelegtünk az áldozatok emléke előtt, de koszorúztunk már Belgrádban is a nándorfehérvári csata emlékművénél. Nemzetünk fájdalmas történetének tartozéka, hogy bármerre forduljunk, Közép-Európában mindenütt akad egy kereszt, egy obeliszk, emléktábla vagy jól-rosszul ápolt temető, ahol elcsöndesedik az utazó, hogy fohászt mondjon élőkért és holtakért egyaránt.

Kirándulócsoportunk ezen az őszön arra vállalkozott, hogy a Nagy Háború keleti hadszínterének legendás dél-lengyelországi emlékhelyei közül meglátogat néhányat, kikerekítve ezzel a magyar hadi utak felkutatásának évtizedes programját. Az október elejei napsütés még okot és alkalmat ad a fényes ragyogás ünneplésére, ugyanakkor október 6-a a vértanúság tragikumának emlékét is fölidézi a szívekben. A koraőszi mélabú kiválóan alkalmas az elmúlt magyar századok feletti elmélkedésre. S mindjárt az első napon a kelet-szlovákiai kisvárosban, Takcsányban feledhetetlen élményben volt részünk: a helyi vezetés történelem iránti elkötelezett férfiúi az 1914–1918 közötti háború áldozatainak emlékére páratlanul szép katonai temetőt hoztak létre. Hegyoldalban, tölgyfák árnyékában sok száz fakereszt hirdeti a vándornak, véres ütközetek egykori színhelyére hozta a sorsa. A hősök álma felett a sárguló őszben egyszerű bádogkrisztus őrködik, hű társa a közeli templomtorony olykor visszafogottan kondul egyet. A Monarchia hadseregének magyar, szlovák, cseh, német, lengyel, rutén szolgái nyugszanak a keresztek alatt, hellyel-közzel a nevük is kiolvasható: Gergely Póp, Dolmányos Lajos, Alois Feleton – ez utóbbi katonaorvos volt. A kisváros lakói megindító szeretettel beszélnek a lelkiismeretesen gondozott katonai temetőről, amely messzi földön is hirdeti az emberségüket.

Takcsány azonban csak az első megálló az egykori háború véres ütközeteinek sokaságában, estére az idők során méltán legendává vált Przemyslbe érkezünk. Az egykori orosz határ közelében kiépített erődrendszert az 1914 szeptemberétől 1915 tavaszáig lezajlott három ostrom során 130–150 ezer katona védte, közülük 120 ezer elpusztult, vagy fogságba esett. Sorsukat a Szabadkáról mozgósított Gyóni Géza verseiben és hazaküldött leveleiben örökítette meg: „Szivárvány-hídján lassan lépkedett, / Sárban és vérben dideregtem én; / A lőporfüst fojtotta mellemet / És láttam őt, a Seregek Urát, / Mint egykor Mózes a Hóreb hegyén.” A magyar költő tragédiája magában hordozza a keleti hadszíntér minden áldozatának emlékét.

A Przemysl környéki erődrendszer méretei elképesztőek. Csalódik, aki bástyákat, várfalakat, magasba nyúló tornyokat keres. A nyolc védelmi körzet huszonegy létesítménye mélyen a föld alatt húzódik, a fölszínről úgyszólván semmi sem látszik, s ha mégis, az ágyúk, a lövegek rejtekhelye enyhe domborulatnak tűnik csupán. Az erődítmények kapuin belépve az egykori katona és a kései látogató eltűnik a föld gyomrában. Fölötte másfél méteres betonfalakon másfél méter vastag betonboltozat, köréjük építve, mértani pontossággal kialakítva a tüzérségi állások rendszere, amit vastag földhányás és buja növénytakaró fed. A Monarchia katonaságának két ostrom során sikeresen megvédte az erődrendszert, az 1915. évi tavaszi kiéheztetés után azonban kénytelen volt feladni az állásait. Ezekben a harcokban pusztultak el, vagy kerültek fogságba a 23. magyar honvéd hadosztály katonái is. Emléküket ma a város katonai temetőjének osztrák-magyar síremléke őrzi. Itt talált meg a fölismerés: egyetlen gyertya lángjába is belefér fájdalmas történelmünk mindahány áldozatának emléke. Mert az emlékezés a lényeges. És benne a föloldhatatlan keserűség és a kétségbeesés, amelyet Gyóni Géza így foglalt versbe: „Nem kérem Uram, hogy reám tekints, / És lásd: nincs még a föd kerekén, / Ki haragodhoz közelebb jutott, / Mert Jóbnál jobban megszenvedtem én.” Ma már nyugalom és béke, megbékélés leng a sírok felett, s én, aki idehaza az eltitkolt tömegsírok rémületében nőttem fel, jó érzéssel állok a minden áldozatnak kijáró, megbocsájtó obeliszkek előtt.

Mák Ferenc
(Magyar Szó 2017. október 30)

További cikkei a túrához kapcsolódóan
A magyar szabadságharc lengyel emlékezete
 Pásztor Ferenc levele Galíciábó
Huszársirató

Vissza

 

A bejegyzés kategóriája: 2017 Dél_Lengyelország, 2017 Przemysl-Limanowa
Kiemelt szavak: , , , , .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*