BALOGH MIHÁLY

Az „örök tanár” könyvtáros és helytörténetíró

„1943. május 30-án születtem Kunszentmiklóson, a mostani lakásomtól kb. száz méterre, egy nádtetős kis vályogházban. Azóta élek ebben a kiskunsági városkában.

Mindkét nagyapám vasutas volt, vasutasok voltak a szüleim, nagynénéim és nagybátyáim, meg az ő házastársaik is. A mi nemzedékünkben viszont – nővéremnek és nekem négy unokatestvérünk volt illetve van – nem akadt egy vasutas sem.

Érettségiig kunszentmiklósi diák voltam, 1961-től az ELTE magyar – latin szakos hallgatója. 1966-ban szereztem tanári diplomát. Volt iskolámban, a korábbi református gimnáziumban kezdtem tanítani, amelyet akkoriban Állami Damjanich János Gimnáziumnak hívtak. Négy év után művelődési felügyelő lettem a helyi nagyközségi tanácsnál, majd 1973-tól 1979-ig szülőhelyem tanácselnöke voltam.

1979-ben visszamentem dolgozni egykori iskolámba, függetlenített könyvtárosa lettem a gimnázium nagy múltú könyvtárának. Egyúttal beiratkoztam az ELTE könyvtár kiegészítő szakára. Felsőfokú könyvtáros diplomámat 1982-ben szereztem meg. 1990-től félállásban folytattam könyvtáros munkámat, ekkortól elsősorban a muzeális állomány gondozása lett a feladatom. Időközben elvégeztem két KMK-s régi könyves képzést is. Szintén 1990-től osztályfőnöke lettem az ország harmadik nyolc évfolyamos gimnáziuma induló osztályának. Munkahelyem 1992-ben visszatért korábbi fenntartójához, a helyi református gyülekezethez, és egykori nevén, Baksay Sándor Református Gimnáziumként működött tovább. 1998-ban egyik végzős tanítványom OKTV I. helyezést ért el latin nyelvből.

Balról Kisari Ottilia könyvtáros kollegina, jobbról Kobayashi Koh, a japán iskolai könyvtárosok
egyesületének elnökségi tagja 1996-ban a kunszentmiklósi református gimnázium könyvtárában.
Fotó: Mikulás Gábor

Az 1980-as, -90-es években intenzíven foglalkoztatott a könyvtár pedagógiai lehetőségeinek alkalmazása, szaktárgyi órákat és tanórán kívüli foglalkozások sorát is tartottam a könyvtárban. Tapasztalataimat a szaksajtóban több írásban tettem közzé.

Együtt gondolkodó kollégáimmal 1987-ben megalapítottuk az MKE keretein belül a szakmai szervezetünket, amelynek 1990-ben elnökévé választottak társaim. A szervezetet 1997-ben önállósítottuk Könyvtárostanárok Egyesülete néven.

Elnöki beszámoló hangzik el a Könyvtárostanárok Szervezete
kunszentmiklósi szakmai napján 1994-ben

1998-ban megpályáztam és elnyertem az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum főigazgatói posztját. Mozgalmas időszakot éltünk meg kollégáimmal, folyamatos költözési kényszerben, leépítések nyomán csökkenő létszámmal törekedtünk minőséget biztosítva ellátni országos szakkönyvtári és szakmúzeumi feladatainkat. Kiadói tevékenységünk erősödését jelezte a Könyv és Nevelés című folyóirat újraindítása, valamint két szakkönyvsorozatunk elindítása és „életben tartása”. Ebben a ciklusban az MKE tagsága megválasztott egyik alelnökének.

Az I. Honismeret az oktatásban Konferencia elnöksége Kiskunfélegyházán 1999-ben.
Az OPKM főigazgatójaként nyitom meg a konferenciát Kállainé Vereb Mária könyvtárigazgató, Pokorni Zoltán miniszter, Endre Sándor, a megyei közgyűlés elnöke és Ficsor József polgármester társaságában.

2003-ban eredménnyel pályáztam a második vezetői ciklusomra, pályázatom sikerét segítette a Magyar Pedagógusok Háza című projekt tartalma, amelyet kollégáimmal közösen dolgoztunk ki. A következő évben azonban megbetegedtem, és négy műtét után 2006. január elsejétől kénytelen voltam nyugállományba vonulni.

Szekcióelnöki pihenő az MTA Arany János termében a Magyar Pedagógiai Társaság konferenciáján 2002-ben.
Fotó: Dömsödy Andrea

A szakmától viszont máig sem sikerült elszakadnom, 2010-ig főszerkesztője voltam a Könyv és Nevelésnek, illetve évekig vállaltam megbízásokat iskolai könyvtári szakfelügyelőként és szakértőként is. Még 1990-ben megszerveztem a kunszentmiklósi muzeális könyvtár mellett máig hatékonyan működő állományvédelmi alapítványt, amelynek 26 éven át titkára, „mindenese” voltam. 2008 óta folyamatosan dolgozom önkéntesként a könyvtárban, napi két-három órában végzem a régi-muzeális állomány számítógépes „mélyfeltárását”, adatbázisba rögzítését. Elhagytam az ötezer tételt, remélem, lesz még időm a hiányzó ezerre is.

A kunszentmiklósi református gimnázium könyvtára mellett működő Pro Bibliotheca Antiqua Baksayana Alapítvány kuratóriumi titkáraként
tartok beszámoló beszédet az alapítvány fennállásának negyedszázados évfordulóján,
2016. szeptember 28-án. Márta Fotó

Dr. Hoppál Péter kulturális államtitkárral a muzeális dokumentumok
állományvédelmi feladatairól beszélgetünk az Alapítvány jubileumi emlékülésén.
Márta Fotó

Az 1980-as évek közepétől kezdtem bemutatni iskolám régi könyvtárát a megyei sajtóban, majd jelentek meg írásim a könyvtári szaksajtóban és szakmai kiadványokban. Ezek száma azóta meghaladta a százat, és megjelent öt könyvem is a szakmához kötődően.

1965-ben egyetemi szakdolgozatomat Kunszentmiklós földrajzi neveiről írtam. Azóta folyamatosan, és egyre intenzívebben foglalkozom szűkebb pátriám és környéke, a Fölső Kiskunság és a Dunamellék hely- és művelődéstörténetével. Ezekben a témákban megjelent kéttucatnyi cikkem, tanulmányom folyóiratokban és tanulmánykötetekben, szerzőként és társszerzőként hét könyvem, illetve szerkesztőként közreműködtem további féltucatnyi kiadvány megjelenésében.

1. A Száz magyar falu könyvesháza sorozatban a millecentenáriumra jelent meg a Vecsei Értéktárba is bekerült Dunavecse monográfia.
2. A CEBA Kiadó jelentette meg szülővárosomról írott mongráfiámat 2002-ben.
3. Sárai Szabó Katalin történésszel közös munkánk a Vargha Tamás kunszentmiklósi lelkészről és feleségéről, Magay Máriáról szóló, 2016-ban a Méry Ratio Kiadó gondozásában megjelent könyv.
4. Kisari Ottilia kolléganőmmel közösen írtuk meg a kunszentmiklósi református gimnáziumi könyvtár és az alapítvány történetét 2016-ban a Méry Ratio Kiadó gondozásában.
Fotó: Balogh Mihály

Munkám és szenvedélyem határán említem több évtizedes újságírói gyakorlatomat. Első cikkem a Népsportban jelent meg 1970-ben, írtam megyém lapjaiba, tárca szociográfiát az Élet és Irodalomba, a hetvenes évek közepétől 2016-ig közreműködtem a helyi nyomtatott sajtóban, és öt éven át műsort vezettem a helyi rádióban. Tagja vagyok a MÚOSZ-nak.

Munkám elismeréseként 1978 óta 12 különféle kitüntetésben részesültem. Ezek közül az iskolámtól és a szülővárosomtól kapottakra vagyok a legbüszkébb.”

BALOGH MIHÁLY ELISMERÉSEI (a szerk.)

1978. OTSH Kiváló Sportmunkáért

1984. Diák Közösségért

1986. MM Miniszteri Dicséret

1996. MKE Emlékérem

1999. Bács-Kiskun Megyei Pilinszky-díj

2001. Pro Schola Emlékplakett (Kunszentmiklósi Baksay Sándor Református Gimnázium)

2005. Kunszentmiklósért Emlékérem

2006. Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje

2006. KTE Emlékérem

2009. Bács-Kiskun Megye Tudományos Díja

2013. Kunszentmiklós Város Díszpolgára

2016. Bél Mátyás Emlékplakett

„Kétszer nősültem, három gyermekem és három unokám született. A nagy fiam hentes, de újabban pékként dolgozik, két fiúunokám felnőtt ember, a nagyobbik főiskolai diplomával a telekommunikáció világában dolgozik, négy éve nős. A kisebb most kezdte a könyvelői pályát, vőlegény. A nagyobbik lányom az Oktatási Hivatal munkatársa, mérési szakértő, egy általa fordított darabot tavaly mutatott be az Örkény Színház Kamaraszínháza. Jó eséllyel várja a közeljövőben első novelláskötete megjelenését. A kisebb lányom közösségi munkás, és egy másfél éves kislány boldog anyukája. Természetesen a legkisebb unokám most az ügyeletes „szemünk fénye.”

Legkitartóbb szenvedélyem a labdarúgás, Puskásék, Alberték generációján nőttem föl, 67 éves koromban az orvos parancsolt le a pályáról. Azóta „második számúból” első számúvá vált a gyermekkori csavargó hajlamomból szárba szökkent utazási mániám. Néhány európai ország mellett, amelyek közt dán, német, szlovén és horvát tanulmányút is szerepelt, eljutottam Mexikóba, majd a londoni olimpiára is, de – legalább ebben hűséges alkat lévén – monomániásan Itália, azon belül Róma a legfontosabb az életemben. Huszonkétszer jártam már turistaként az olasz fővárosban, egyszer egy hónapig éltem ott, és amíg erről is le nem parancsolnak az orvosaim – ezt nem adom föl.”

Napfényes londoni délután az Olimpiai Parkban 2012. augusztus 12-én, a játékok zárónapján.
Fotó: Pálfi Éva

Londonban a magyar olimpiai klub előtt barátkozom Bujka Barbarával, a
IV. helyezett magyar női vízilabda válogatott centerével.
Fotó: Pálfi Éva

Kedvenc focicsapata; egy felejthetetlen meccs

Tíz éves voltam, mikor 1953-ban a Vörös Lobogó magyar bajnok lett, megelőzve a világhírű Honvéd csapatát. Kedvenc nagybátyám, aki először vitt meccsre a Népstadionba, a Vörös Lobogónak drukkolt. (akkoriban még így mondtuk magyarul, a les pedig „offszájd” volt, a szöglet az „kornel”, a bedobás taccs, a védőt bekknek, a középpályást meg halfnak hívtuk.) Hiába volt Puskás Öcsi a bálványom, bal lábas lévén én is, a nagybátyám hatása erősebbnek bizonyult. A Lobogó négy évvel később ismét MTK lett, én pedig kitartok mellettük. Persze ma már nincs is magyar foci, és ha jó meccsre vágyom, angolt, spanyolt, németet, olaszt nézek. És ha nem MTK – akkor Real Madrid…
Felejthetetlen meccs? Tévén az 1970-es vb Olaszország – NSZK összecsapása, az a bizonyos 4: 3-as, hosszabbítás után. Aki látta, tudja, miről beszélek.
Felejthetetlen meccsek manapság? Amikor a Real veri a Barcát vagy az Atleticot.

Legközelebb hová utazik?

Mire ezt az interjút olvassák, már túl leszek rajta: május elején Toszkánába. Most azt mondom, ez lesz az utolsó, mert egyre nehezebb, de ha ősszel fölkerekedek megint, ne lepődjön meg senki. Most éppen Nápoly vár vissza („Nápolyt látni és…?” Nem, nem hiszek a babonáknak).

Fotózik?

Néha igen, de nem jellemző, nem szenvedélyem. Nem is vagyok jó fotós.

Mi az, amit fontosnak tart az életben?

Magát az életet. Szívesen válaszolnám, hogy az egészséget, de sajnos dőreség lenne, hisz ami nincs, arról nincs is mit mondanom. Így azután utcahosszal győz a boldog, békés élet vágya a gyerekeim, unokáim számára.

Mi jelent értéket az Ön számára? Milyen érzés, hogy a dunavecsei Helyi Értéktár része a Dunavecse című könyve?

A legfőbb értéket, pontosabban az érték vágyát egy igen fontos érték h i á n y a jelenti számomra: egy másik „nincsen” – a belső szabadság. Sajnos alapból szorongó, vívódó, örök kételyben létező ember vagyok, ezért (lenne) legfőbb érték az életemben a szabadságnak ez a válfaja. A vecsei értéktárnak erről a tételéről pedig nem is tudtam, most hallom először. Mit mondjak, jólesik…

Mit jelent az Ön számára Kunszetntmiklós?

A helyet, ahol élek. Azt az életteret ahol otthon vagyok, ahová haza jövök, és ahol akkor is megmaradnék, amikor ennek lélegző számomra már nem lesz semmi értelme.

Egy hely, egy zug, ami kedves a szívének

Kunszentmiklós – Tass vasútállomás. Mi vasutas kiskölkök nem az utcán nőttünk föl, hanem az állomáson. Nekünk az állomás volt az utca, a mozdonyfordító a körhinta, a mozdonyok „itatója”, a vízdaru a nyári zuhanyunk. Amikor nem fociztunk, leginkább az állomás környékén lógtunk, ugráltunk föl a tehervonatok fékezőfülkéibe, aztán meg le, afféle „bátorságpróbaként”. Persze az igazsághoz tartozik, hogy mindez a régi „gőzös világban” történt, amikor az induló vonatok jóval lassabban gyorsultak, mint a „villanyos világ” mai mozdonyai. Később aztán a peronon meg a váróteremben kezdtünk csajozni is. Rég volt, szép volt…

Ha megkérem, néhány mondatban értékelné élete „mérföldköveit”?

Hát nem is tudom… Az iskolaváltásaim? A munkahely-változásaim? A házasságaim? A válásaim? A gyerekeim, unokáim születése? A betegségeim? Ha ezt mind összeadom – több a kő, mint a mérföld. (Még szerencse, hogy nem voltam óvodás: eggyel kevesebb a „mérföldkő”…)

Az élet néha akadályokat gördít elénk. Ön hogyan viselte/viseli ezt?

Mondjuk, némi székelyes körmönfontsággal (anyai nagyanyám echte székely „leánka” volt). Vagyis! Ha odaérek, előbb leülök, várok kicsinykét, hátha tovagördül, ahogy odagördült. Ha mégse, akkor megpróbálom okosan kikerülni. Ha nem megy, nekiveselkedem torony iránt. Eddig még átjutottam valahogyan mindegyiken. Hol ésszel, hol erővel, hol meg szerencsével – vagy ezek különféle kombinációival.

Módszer tekintetében milyen azonosságok és különbözőségek vannak Sherlock Holmes és egy helytörténeti kutató, helytörténész között?

Erre a kérdésre használható választ adni nem tudok, nem tekintem magam a kérdés elméleti szakemberének, nem kutatom, „csak” csinálom, de úgy tűnik, a kérdésnek van valamiféle jogosultsága. Az Iskolakultúra 2010/10-es számában megjelent egy kritika Trencsényi László tollából, a címe: Gondolatok a könyvtárban – avagy a kunsági Poirot felügyelő. Az írás a „Tiszteletpéldány” című könyvemmel foglalkozik, amely az OPKM Mesterek és tanítványok sorozatában jelent meg 2008-ban. Az alábbiakban a kritikus szövegéből idézek:

„Elképzelem Balogh Miska tanár urat. Egy krimi, irodalmi detektívregény – egy Szerb Antal-regény is – kezdődhetne így: szülővárosa gimnáziumának (kedves tartózkodási helyének) könyvtárában a Baráth-hagyatékot böngészve rábukkan egy kézzel írt, vélhetően kis példányszámban megjelent, de gondosan szerkesztett kötetkére, poétikai szöveggyűjteményre, amelyikről kétséget kizáróan kiderül, hogy a Pál utcai fiúk, a Liliom, a Játék a kastélyban és más világhírű művek szerzője a készítője (szerkesztője, leírója, nyomdásza, könyvkötésze egyszemélyben). 17 évesen.”

Mit mondjak, van benne valami… Ez tényleg valahogy így történt, ebben tényleg hasonlít a két „szakma”.

2008-ban az OPKM Mesterek és tanítványok című sorozatában jelent meg a „Tiszteletpéldány.”
A könyvről írott recenziójában nevezett „Kiskunsági Poirot-nak” Trencsényi László.
Fotó: Balogh Mihály

Nem mindennapi történés egy könyvtári kalandozás során

A dán, mexikói, olasz kalandjaimat megírtam a 3K-ban meg a Könyv és Nevelésben. Jó szívvel ajánlom az elolvasásukat bárkinek. Itt most inkább röviden elmesélem a legelső könyvtári eredetű kalandomat. Apám a Vasutasok és Hajósok Szabad Szakszervezete szorgos olvasója volt. A könyvtár két lakatra zárt szekrényben húzta meg magát. A könyvtáros, Kánai Jani bátyám volt az egyik „kalapácsos ember”’ az állomáson, aki a hosszú nyelű kalapácsával kocogtatva fürkészi a betegséget a vonatok megfáradt kerekei közt.
Apám, ha szolgálatban volt, rám bízta a könyvek cseréjét. Egy szatyorban vittem vissza a kiolvasottakat, meg azt a cetlit, amire apám a kívánságait írta. Miután végeztünk a cserével, egy-egy könyvet nekem is kiválasztott a gondos könyvtáros, és amikor legközelebb mentem, be kellett számolnom róla, amit én szívesen és lelkesen meg is tettem.
Ráadásként – mohó betűfaló lévén – magánszorgalomból elolvastam az apám választotta könyveket is. Egyszer, harmadikos koromban vendég jött az iskolánkba. Elmondta, hogy ő tanár a „nagyiskolában”, és kíváncsi ránk, mert hiszen nemsokára ő is tanítani fog majd minket. Egyed Margit tanító néni velem szeretett volna dicsekedni, megkérdezte hát, mit olvastam legutóbb.
– Én a Germinált! – vágtam rá, így, „gé”-vel. Ők meg egymásra néztek, aztán rám, döbbenten. Nem tudtam, mi bajuk van, de kisvártatva megszólalt a vendég tanár néni, hogy azt a könyvet Zserminálnak kell mondani, „zsé”- vel, mert azt máshogy mondják, mint ahogy írják. Aztán hozzátette, hogy ilyen könyveket ne olvassak még, mert ezek nem nekem valók. Ezt ugyan nem igazán értettem, de rájuk hagytam. Onnantól Zserminált mondtam, és olvastam tovább, ami csak a kezembe került.

70. születésnapjára jelent meg a Kettős kötés című tiszteletkötet Tölgyesi József szerkesztésében. Miért lett a cím Kettős kötés?

A kötet hátsó borítóján olvasható a válasz. Ehhez ma sem tudnék egyebet hozzátenni:
A könyv írásainak egy része a könyvtárak világáról vall. Tanárból lettem iskolai könyvtáros, valamikor „az emberélet útjának felén”. Mindig tanár IS akartam maradni a könyvtárban, mindig könyvtárostanárnak tartottam magam. Ezért a kettős kötésért megszenvedtem.
Ellenérdekektől táplált szakmai vitákban, gyakran meg nem értéssel, olykor tudatos félremagyarázással küszködve próbáltunk – maroknyi társammal – kiizzadni magunkból egy újféle professziót, gyakorlatot. Nehéz volt, s talán felemásan is sikerült.
Könyvem másik fele vallomás a szülőhelyemről, Kunszentmiklósról, ahol otthon vagyok, ahol hetven éve élek. A legtartósabban kétszer voltam távol innen: mindkétszer egy hónapig. Mindkét hónap hosszúnak tűnt, sokkal hosszabbnak önmagánál.
– Szereted Kunszentmiklóst? Nem tudok mit kezdeni ezzel a kérdéssel.
– Szereted a levegőt? – kérdeznék vissza. Ezzel sem lehet mit kezdeni. Egyszerűen „csak” belélegzem. Ez a biológiai létezésem föltétele. Kunszentmiklós? Mindössze „csak” benne élek. Az meg az emberi létezésemé.
A Kettős kötés írásai erről is, arról is számot adnak. Nem titok talán, melyek közülük a szívemhez legközelebbiek.
Néhány írás egyszerre szól Kunszentmiklósról, iskoláról és könyvtárról.
Ők a legkedvesebbek.”

Miért kezdett blogot írni 2012-ben Magán(y)élet az arcvonalon túl címen? Divat? Belső indíttatás?

Kedves Erika, imponálóan „készült belőlem”, de ne haragudjon, ebben az egyben kivételesen tévedett: az a blog nem az enyém, hanem egy volt tanítványé, akivel később együtt rádióztam, és aki interjúzni akart velem. A szándékának a hozadéka az a bizonyos exkluzív interjú… Amúgy, ha blogon nem is, külön Facebook oldal nyitásán gondolkodom, méghozzá helyismereti jellegűben. Annyi információ, érdekesség fölgyűlt körülöttem szűkebb hazám múltjából, hogy azokat – ha már könyv vagy cikk nem is lesz belőlük, itt kéne hagynom, hátha akadnak olyanok, akiket talán érdekel.

„Egy dél Velencében”.
Szent Márk téri szelfi 2017 májusában

Önnél milyen helyet foglal a skálán (1- 10) a Facebook, az okostelefon a szelfi és a lájk?

A „fészt” rendszeresen használom, de mértékkel, praktikusan. Az én telefonom pedig ne legyen okosabb nálam! „Butatelefont” használok (sajnos olykor még ez is okosabb, mint én…). Nálam magasan a laptop „játszik”, és – íráskényszeres gyűjtögető lévén – természetesen a word meg az internet. Ritkán lájkolok és még ritkábban szelfizek. De ha már vállaltam ezeket a kérdéseket, akkor legyek egzaktabb a válaszadásban is: face 5, okosteló 1, szelfi 2, lájk 3.

Egy kép szobája falán

Egy?! Most megszámoltam: 2,5X3 m-es, két ajtóval és egy nagy ablakkal bíró „dolgozó-háló kombim” szabad falfelületeit harminc kép borítja. Ezekből kiválasztani egyet? Mikor mindegyikhez személyes emlék, történet köt? Talán inkább nem választanék.
Na jó! Legyen mégis egy…! Egy kis rajz: két borzas veréb száraz ágon. Csurgón a református gimnáziumban nyitottam meg egy diák képzőművészeti kiállítást 2005-ben. A kiállítás (kárpát-medencei természettudományos diákkonferenciához csatlakozva) a „Múzsám a természet” címet viselte. Ez a rajz is a díjazott alkotások között szerepelt. Annyira meg találtam dicsérni a megnyitómban, hogy az alkotója, az akkor kilencedikes hódmezővásárhelyi Sós Dóra nekem ajándékozta. Dórára őszintén szólva már nem is emlékszem, nem tudom azt sem, hol él, mit csinál mostanában, huszonnyolc évesen, de remélem, rajzol-fest ma is. Ez a kép pedig azóta itt van a szemem előtt, és azóta kedvencem.

Kedves emlékek, tárgyak, melyeket szívesen őriz

Alapvetően múltba néző alkat vagyok, szeretem a múltidéző emlékeket, tárgyakat magam körül. Ott vannak mindjárt azok a képek a falaimon… Nagyjából tíz éve írogatom a családi emlékeimet (nem szánom a nyilvánosságnak, a két lányomnak ajándékozom majd, mind a kettőjüket elcsábította az írás varázsa, hátha ebből az anyagból valamikor családregény születik). Két-három fiókra való családi emléktárgy, dokumentum, fotó gyűlt körém azóta, csinos kis kiállítást tudnék rögtönözni belőlük – nagyszüleim százhét éves fiumei esküvői fotójától nagyapám egykori sétabotjáig.

Néhány sor, mely szívmelengető emléket idéz

Szívmelengető emléket? Nem! Inkább egy rólam is szóló, vállalt „életverset” Ady Endrétől.

A ló kérdez

Lovamra patkót senki nem veret,
Be szerencse, hogy senki sem szeret:
Kocogok, lógok követlen úton
S hogy merre megyek, nem nagyon tudom.

S a rossz úton, mert minden ellovan,
Felüti néha fejét a lovam
És megkérdi, míg szép feje kigyúl:
Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?

Bagoly vagy pacsirta?

Olyan bagoly vagyok, akinek több mint ötven éve (első munkahely, első házasság!) leghőbb vágya, hogy pacsirta legyen, de képtelen rá. Egyébként meg most akadtam rá valahol a net bugyraiban a hírre, hogy a baglyok korán halnak. Naná, hisz a pacsirták meg korán kelnek! Mindenesetre mostantól a hajnali-korareggeli elmúlásra rendezkedem be.

„Az ember nem léphet kétszer ugyanabba a folyóba.”„Az életben egyetlen állandóság van, és az maga a változás.” Hogyan viseli/kezeli a változásokat?

Ha két változás közé jut némi állandóság is, akkor semmi baj. Ha két állandóság közé nem jut semmi változás, akkor baj van. Ez persze „csak” elméleti válasz. Igazság szerint én is, mint (azt hiszem), minden ember, ahogy öregszem, úgy válok egyre türelmetlenebbé, feszültebbé, ha valami változik körülöttem. Továbbá – azt hiszem, ez is természetes – ma már a kisebb horderejű változásokra is érzékenyebb vagyok, mint ifjabb emberként egykor a nagyobbakra.

Mi az, amit nem kérdeztem, de amire szívesen válaszolt volna?

Például hogy melyik gólomra vagyok a legbüszkébb. Azt hiszem, én vagyok az egyetlen kunszentmiklósi, aki gólt lőtt a Fradi pályán. Az FTC tartalékok ellen játszottunk, és a második félidő vége felé betaláltam. Kicsiny szépséghiba, hogy akkor a Fradi II. már 8 – 0-ra vezetett. Néhány évvel később viszont az Újságíró Válogatottnak hazai pályán rúgtam egy amolyan “Ronaldós” hátraollózós gólt. Ráadásul azzal nyertünk 1-0-ra. Na, olyankor aztán ugyancsak érzi az ember, hogy nem élt hiába…

Közelgő 75. születésnapja alkalmából mi az, amivel a sors a kedvében tudna járni? 

Nem is tudom… Mióta anyukám nem vár a szokásos szülinapi madártejjel, semmi extrát nem remélek a sorstól. Na jó, talán azt mégis, hogy ott lehessek a kis unokám első évnyitóján. Az 2023 szeptemberében lesz esedékes. Túl a nyolcvanon…

Aki kérdezett:
Keszi Erika Zsuzsanna

(Balogh Mihálynak, az „örök tanár” könyvtárosnak és helytörténetírónak 75. születésnapja alkalmából jó erőt, egészséget, örömökben teli hosszú életet kívánunk és azt, hogy minden, amit szeretne, teljesüljön! A szerk.)