Nórára emlékeztünk

Posted by zondaz - május 1st, 2017

2016. április 14-én a Magyar Könyvtárosok Egyesülete Borsod Megyei Szervezete és a II. Rákóczi Ferenc Megyei és Városi Könyvtár emléktábla avatással egybekötött ülést rendezett Hernádi Istvánné (1939-2015) tiszteletére.

201702_Szervezetielet_Hernadi_Nora_1

Az emléknap alapgondolata Borkuti Lászlótól eredt, aki a megyei szervezet 2015. évi elnökségi ülésén vetette fel először annak megszervezését. Elképzeléseit a 2016. február 3-ai elnökségi ülésen ismertette, amelyet az elnökség több tagja támogatott, így felelősévé is egyhangúlag őt választották meg. Ekkor javasolta Zahuczky László, hogy a könyvtárosok világnapján kerítsünk sort a megemlékezésre, természetesen a családdal, hozzátartozókkal egyeztetve. Az emlékezéshez végül a miskolci bibliotéka is csatlakozott.

Nórára emlékezünk, az összetartozás és az összetartás jegyében, megyei és városi könyvtárosok egyaránt – kezdte köszöntőjét dr. Prókai Margit könyvtárigazgató. Majd Nóra életútját (lényegében a jelen sorok szerzője által írt nekrológot felhasználva, amely megjelent a Könyvtári Levelező/Lap 2015. októberi számában) ismertette és hozzá fűződő, személyes viszonyára is kitért: 1981-es pályakezdésétől kezdve több szakmai eseményen találkozott vele, bár közvetlen munkakapcsolatba soha nem kerültek. Felelevenítette alakját, személyiségét is a jelenlévőknek: karizmatikus egyéniség volt, szigorú, kemény tartása mögött jókedv és humor egyszerre sugárzott jelenlétében. A Mindszent téri könyvtárak belső udvarán kijelentette: talán itt vannak velünk most mindannyian, akik akkor Nórával együtt kezdték és már nincsenek közöttünk. Nagy elődeink és közös szakmai múltunk visszaigazolását vélte megnyilvánulni abban, hogy a megyei és városi könyvtár 2013-as újra egyesülésével ismét történelmi esélyt kaptunk arra, hogy együtt, közösen tegyük próbára és bizonyítsuk a könyvtáros szakma erejét, tudását a városban és a megyében egyaránt. Azért is van erre jó esélyünk – fogalmazott beszédében, mert előttünk olyan nagy egyéniségek jártak és alapozták meg szakmánkat, mint amilyen Hernádi Istvánné, Szerencsi Eleonóra volt.

Serfőző Simon, Kossuth-díjas író, költő Nóra munkásságának a helyi szerzők bemutatkozását támogató, irodalmat népszerűsítő és közművelődést szolgáló szerepét emelte ki. Beszélgetésre hívta Bíró Zoltánt és Csoóri Sándort, akiknek neve abban az időben félelemmel töltötte el az elöljárókat. Ez a szervezése is hozzájárult ahhoz, hogy a rendszer veszélyesnek nyilvánítsa – szögezte le az író. – Hasznára volt a világnak ellenfeleivel szemben, akik tetteikkel magukat ítélték feledésre. Nóra azonban szívünkben él továbbra is. Ezt követően avatta fel Nóra emléktábláját, amely a szakmai példaképek – Kordos László (1909-1992), Krencseyné Győri Erzsébet (1936-2012) – emléktáblái mellett, karnyújtásnyi távolságra tőlük kapott helyet. Itt az első virágot Nóra unokája, Johanna helyezte el. Az emlékezés koszorúit a családtagok mellett Nóra egykori kollégái, pályatársai, tisztelői tették le, tisztelegve és fejet hajtva érdemei előtt. Egy-egy szál fehér rózsa még a nagy generáció két tagjának emlékművére is jutott.

Az emlékülés 15 órától a Központi épület előadótermében folytatódott. A moderátor Gulyás Lászlóné, az MKE Borsod Megyei Szervezetének elnöke volt. A rendezvény résztvevői itt kapták meg azt a tizenhat oldalas alkalmi kiadványt, amely Nóra. Hernádi Istvánné (1939-2015) emlékére címmel, Borkuti László tervei alapján és szerkesztésében, Fejér Ernő fényképeinek és Zahuczky László szövegének felhasználásával, száz példányban jelent meg.

Billédiné dr. Holló Ibolya, a PUBLIKA Magyar Könyvtári Kör elnökeként érkezett az emlékülésre. Többek közt elmondta: négy évtizeddel korábban, 1976-ban vált az MKE elnökségi tagjává, ekkor ismerkedett meg a szintén elnökségi taggá választott Nórával is. Közelebbi kapcsolatba az 1982-es miskolci vándorgyűlés szervezésekor kerültek: Ibolya ekkor az MKE titkára, Nóra pedig az MKE Borsod Megyei Szervezetének elnöke, a vándorgyűlés egyik főszervezője és házigazdája volt. Kettejük viszonya még szorosabbra fonódott 1983-ban, amikor Ibolya az MKE elnöke, Nóra pedig az MKE alelnöke lett. Különleges helyzet volt ez, mert az elnöki posztot eddig kizárólag férfiak töltötték be. Első elnöknőként nagy szüksége volt arra, hogy támogatást kapjon az akkor több mint négyezer tagot számláló egyesület irányításához, az egyre kiteljesedő tevékenységhez.

Ennek az időszaknak talán legjellemzőbb fejlődési területe a külföldi egyesületekkel való kapcsolatok kiépítése volt. A Borsod Megyei Szervezetnek már ebben az időben jól működő kapcsolata volt a szlovák könyvtárosokkal, Nóra pedig komoly tapasztalattal rendelkezett. Az MKE és a külföldi (osztrák, német, szlovák, holland és angol) egyesületek között egymás után jöttek létre az együttműködési megállapodások, melyek gyakorlatilag is jelentős együttes programokat biztosítottak. Beszédes, határozott, derűs arca volt – idézte fel az egykori MKE elnök Nóra munkásságát és habitusát visszaemlékezésével, aki szerinte kiemelkedő teljesítményt nyújtó, karizmatikus egyéniség és igazi társ volt az egyesületi munkában. Szellemisége példaként van jelen a mostani könyvtáros társadalom előtt.

Kónyáné Pásztor Judit, a miskolci Polgármesteri Hivatal ny. főtanácsosa mindössze négy évet, 1983-tól 1987-ig dolgozott együtt Nórával. 1983-ban került a városi tanács művelődési osztályára, ahol többek között a városi könyvtár felügyeletét kapta feladatul szakreferensként. A könyvtári szakterülettel szinte csak olvasóként találkozott, magyar szakos tanár lévén ugyan a könyvek bűvöletében élt, de tudta, hogy a könyvtári munka ennél jóval komplexebb. Kicsit szorongva, félszegen ment hozzá az első bemutatkozásra. Már ekkor felismerte, majd később folyamatosan meggyőződött arról, hogy egy széleskörű műveltséggel, szakmai tudással, elhivatottsággal, nyitottsággal felvértezett emberrel találkozott. Energikus, tenni-segíteni akaró ember volt Nóra. A hierarchikus rendet már ismertségük elején átrendezték. Partnerként, közös ügyért küzdő kollégáknak tekintették egymást. Már ekkor tudta, hogy szerepe csak jóindulatú közvetítő, a könyvtár működését, az igazgató munkáját támogató emberé lehet. Így alakult ki köztük fokról fokra a szeretet, a szolidaritás. Soha nem éltek vissza egymás bizalmával.

Sokat tanulhatott tőle, aki figyelte szavait, és megértette gondolatait, törekvéseit. Így gazdagodott ő is általa. Emberségéért, közvetlen természetéért munkatársai is szerették. Tudása, szorgalma adta hozzá a tekintélyt. Nagy munkabírású volt, nem riasztották el a kihívások sem. Szerette kézben tartani a dolgokat. Mestere volt a szakmájának. A munkához biztosította a nyugodt, emberi légkört. Szerette a békességet, a harmóniát. 1987-ben ért véget e közös munkájuk, mert Juditnak megszületett a kislánya, majd két évre rá ikrei. Most is emlékszik Nóra örömére, őszinte mosolyára, amikor elvitte hozzá gyermekeit a könyvtárba. Nem zavarta, hogy a fiúk a polcok alatt kúsztak-másztak, hogy kislányát az irodában tette tisztába. Mélyen emberi volt viselkedése, melegszívű, jó humorú.

Judit azt is felidézte, hogy az a néhány év, amíg együtt dolgoztak, közvetlenül a rendszerváltást megelőző évek voltak. A maitól teljesen más, eltérő világ. Akkor sem volt könnyű egy intézményt vezetni, hiszen a kulturális területre mindig csak a maradékokból jutott. Elvárások voltak ugyan a minőségi működésre, a pénzügyi források azonban igencsak csekélyek voltak. A mélyben már érlelődött a könyvtári rendszerváltás is. Nóra lelkiismereti kérdésnek tekintette munkáját, nagy felelősségtudattal bírt. Jó idegek, sok energia, nagy lelki tartalékok kellettek ehhez. Sok gondja, sok nehéz pillanata lehetett. Aztán mint mindenütt, itt is voltak irigykedők, gáncsoskodók. Nem lehetett mindig diplomatikusnak lenni. De nyílt sisakkal küzdött, nem szerette a mellébeszélést, elveiből nem szívesen engedett.

Judit ekkor még a harmincas évei elején járt, Nóra pedig már túl a negyvenes éveinek közepén. Sokszor elgondolkodott, hogy milyen nehéz lehetett az ő maximalizmusával mindenütt helytállni: idős szülőt gondozni, gyermekeket nevelni, családot összetartani, hiszen férje is magas szintű vezető volt. Bele lehetett ebbe időnként fáradni. Azonban kivirult, amikor gyermekei sikereiről mesélt. Nagyon büszke volt lányaira. Ehhez a sok feladathoz megvolt benne az életerő, a vasakarat, a szenvedélyesség. Mi zajlott benne legbelül, csak sejthettük, de tudni nem tudtuk, mert annál szemérmesebb, zárkózottabb volt, minthogy panaszkodjon – emlékezett vissza rá. – Kapott a sorstól jót és rosszat egyaránt. Ég és pokol között ingázott, de fel nem adta. Nem kímélte magát, két végén égette a gyertyát. Összeszorított foggal, daccal próbálta túlélni a nehéz időket.

Vörös Zoltánné, a Miskolci Városi Könyvtár ny. igazgatója közvetlen kapcsolatban állt Nórával. Pályakezdőként napi öt órában végezte feladatait a városi könyvtárban és igazgatói engedéllyel vállalhatott munkát az SZMT könyvtárában is, napi négy órában. Itt ismerkedett meg és dolgozott együtt az 1960-as évek elején Nórával, majd az 1970-es évek közepétől a városi könyvtárban, az 1990-es évek elején pedig az MKE Borsod Megyei Szervezetének elnökségében.

Közel engedett magához mint magánember, bátran kérhettünk tőle tanácsot, útmutatást, ha valami problémára nem találtunk kiutat – kezdte visszaemlékezését. Hogy miért is? Nagyon szeretett bennünket, személyes kincse az igazi emberszeretet volt. A családja nagyon fontos volt számára: amikor lehetett, mindig mesélt családjáról, gyermekeiről. Minden lépése bölcsességet sugárzott. Óriási talentumokkal volt felruházva.

Munkatársait egy nagy könyvtáros családnak tekintette: éveken keresztül hétvégékre kirándulásokat szervezett, farsangoltunk, szilvesztereztünk, külföldre utaztunk közösen, mint valóban egy nagy család, férjeinkkel és gyermekeinkkel együtt. Felejthetetlen ötleteket talált ki részünkre – idézte fel a résztvevők részére az együtt töltött évtizedeket.

Mosolyogva mondtad egyszer, hogy nagyon jó ilyen fiatal munkatársakkal együtt nagyokat álmodni, az álmokat megvalósítani, de mi lesz, ha egyszer ez a csapat elmegy nyugdíjba? – adta közzé Nóra kérdését. A létszámstop miatt nem volt lehetőségünk új generációt nevelni. Köszönöm neki, hogy ismerhettem, hogy az általa tanultakból éveken át gazdálkodhattam, munkavégzéskor szavai gyakran eszembe jutottak, intelmeit, útmutatásait betartva pontosan ötven évet dolgoztam a könyvtáros szakmában. Nehéz elfogadni, hogy már csak az emlékeimben tudunk egymással találkozni – árulta el emlékei mellett érzéseit is Erika.

Gerő Gyula, a Könyvtári Intézet ny. könyvtártörténésze és a „könyvtári kronológia nagymestere” olyan évszámokkal érkezett, amelyek Miskolc könyvtártörténetében és Nóra életében egyaránt jelentős mérföldkövek voltak. Nóra rövid, 2011. március 30-án kelt levelét is magával hozta, amelyhez Fazekas István gyászjelentését mellékelte, mert mint írta: „Tudom, hogy a régi szakemberek sorsát jó szívvel nyomon követed, így vállaltam az értesítést.” Néhány sorral később aggasztó hírnek tartotta, hogy Hubay László „elég rossz állapotban van”, aki feleségével együtt akkor a Máltai Szeretetszolgálat gondozójában volt.

201702_Szervezetielet_Hernadi_Nora_2

Nóra utolsó, a városi könyvtár igazgatójaként adott interjúját Borkuti László vetítette le a közönségnek, amelyben az intézményi állapotokról, könyvbeszerzési keretről és jövőbeni terveiről nyilatkozott a Miskolc Televíziónak, két héttel igazgatói kinevezésének lejárta előtt.

A család nevében dr. Hernádi Eleonóra köszönte meg a szervezőknek ezt az egyedülálló programot, amely méltó módja volt az emlékezésnek és szakmai tanácskozásnak, örömét fejezte ki, hogy az utódok gondoskodtak édesanyja emlékének megőrzéséről, továbbadásáról.

A megemlékezés nem jöhetett volna létre támogatók nélkül, ezért hálás köszönettel tartozunk Nóra lányainak és családjának, akik az emléktábla avatásához jelentős mértékben hozzájárultak, valamint köszönjük Eperjesi Erika önkormányzati képviselő támogatását is.

Zahuczky László,
II. Rákóczi Ferenc Megyei és Városi Könyvtár, Miskolc

Comments are closed.

Blog Home