Egri csillagok
A gyermekkönyvtárak mindennapjai kiapadhatatlan forrásai a humornak, vicces, kedves és néha elgondolkodtató történeteknek. Az egri Bródy Sándor Könyvtár Gyermekkönyvtárában megtörtént eseteket a messze földön híres mesemondó, Luzsi Margó jegyezte le honlapjukon a Héderű menüpont alatt.
S honnan ez az érdekes elnevezés?
héderű
Csöndes délután, zárás előtt negyedórával. Az ötéves lányka küzd a mesekönyvekkel – mit válasszon, mennyit? Anya a két hónapos csöpp legényt szoptatja, óvón fölé hajolva, közben derűs mosolya röppen a “nagy” felé. A baba jóllakik, elégedetten szuszog a kocsiban. Kölcsönöznek, ballagnak el. Babakocsiban, szatyorban könyvek. A nagy megnyomorgatja a kefehajú kicsit, anya fékezi, jól van, mindenki tudja, hogy a te testvéred, nevetnek, végtelen egyetértésben és harmóniában mind a hárman.
És most nagyon komolyan elhatározom, hogy megindítom és meghirdetem a magam kis egyszemélyes héderűjét. És nagyon komolyan biztos vagyok benne, hogy holnaptól már nem egyszemélyes lesz. Hogy mi az a héderű?
No, lássuk csak: háborút indítani a mindennapokban zajló össznépi háború ellen pont olyan idétlenség, mint amilyen morbid szó a békeharc. Vagy béke – vagy harc. Hát ezért képtelenség a hétköznapok kis háborúskodásai ellen háborút hirdetni. Csak héderűt. Teccik érteni? Há? Borúra mi jön? Hé! Derű. Hé! Derűt! Csatlakozzunk egymáshoz. Na?
Olvasgassuk, hogy mit hallottak olvasóiktól, s mi minden történt az egri gyermekkönyvtárban:
“… nekem mindent elmondhatsz!”
Nemrégiben levelet kaptam egy kedves barátunktól. Erzsi nagymama, két remekbeszabott unokája – egy kisfiú és egy kislány – rendszeres kalandora könyvtárunknak. Jönnek csak úgy könyvezni, játszani, kölcsönözni, jöttek régebben a Cirókára mondókázni, manapság gyakran ellátogatnak Bébillér mesekörünkre is. Ők születésük óta, nagyanyjuk legalább negyven éve, részesei életünknek, életemnek.
Íme a levélke:
„A hőség miatt benti játékot játszanak a gyerekek, mert a nappali jó hűvös. Tele a szoba könyvvel, s adódik, hogy könyvtárosdit játszunk. Természetesen Ádám a “könyvtáros néni”, ül a kisasztal mögött és utasítgat:
– Először be kell iratkozni, másképp nem vihetsz haza könyvet!
– Hát jó, akkor beiratkozom.
– Mondd meg szépen a nevedet. Meg azt is mikor születtél? Meg hol laksz, van-e testvéred? Aztán meséld el, hogyan élsz a szép kis házadban? Nekem mindent elmondhatsz.”
Csak a könyvtárosok nem tudják elmondani ilyenkor, hogy mit éreznek. Nem azért, mert nincs kinek, hanem mert nem találnak rá szavakat.
Kihalt állat és emberfajták…
Nagy csoportos óvodások nagykabátban, sál, sapka, kesztyű –, várják óvó nénit, aki a kölcsönzést fejezi be. Tömörülnek az ajtóra, nyüzsögnek, és nyihognak, lökdösődnek és nevetnek. Eszter kolléganőm szól nekik – nehogy egy lendületes olvasó az ajtónyitással elsodorja őket:
– Húha, vigyázzatok! Mert ez az ajtó néha kinyílik magától. Gyertek kicsit hátrébb!
Pillanatnyi csönd. Hátrébb lépnek. Indulna újra a nyüzsi. Ülök a táskatartón, a fejem egy magasságban az övékével.
– Van úgy, hogy például egy sárkány néz be.
Tudományos felkészültségű kisfiú oktat ki.
– Meghaltak. A sárkányok mind meghaltak. Meg a sárkánygyíkok is.
– Tényleg? Érdekes. Pedig éppen tegnap találkoztam eggyel. Onnan tudtam, hogy sárkány, hogy hét feje volt, azt mondta, húúúúú, és lángot köpött.
Tudományos rám mered.
– És nem olvadt el a könyvtár?
– Nem, mert az utcán találkoztam vele.
Már nagy a csönd, mindenki körülöttem áll elkerekedett szemekkel, tátott szájjal, lélegzet visszafojtva. Másik fiúcska nyomul előre. Suttogva kérdezi.
– És… mit csinált?
– Hát körülnézett, azt motyogta, hogy nincs itt királykisasszony és elrepült.
Nagy csönd. Őszinte ámulat. A történet abszolút hiteles az ovisoknak.
– Ééés…?
– És képzeljétek el, milyen szerencsém van, hogy nem nézett királykisasszonynak.
Gondoltam most jó vicceset mondtam a gyerekeknek és mindjárt kitör a nevetés. Haha. Öregasszony királykisasszonynak… De nem. Halvány mosoly sincs. Látszik, egészen komoly eshetőséget adnak a gondolatnak, hogy a sárkány akár királykisasszonynak is nézhetett volna. Az előbbi fiúcska előre lép. Mélyen a szemembe néz, s halálos komolyan mondja.
– Hát tényleg szerencséd volt. Mert ha királykisasszonynak néz, akkor elrabolt volna. És bezárt volna egy toronyba, te meg aztán várhattad volna, hogy kiszabadítsanak, mert a lovagok már mind meghaltak…
Lokálpatrióta
Ovisok. Farsangi idő. Varázslatok. Akinek a fejére kerül a varázskalap, az elvarázsolódik. Kutyává, lóvá, tündérkirálynővé… ki mivé. A többieknek ki kell találni. Kicsi szőke fiúcska, billeg fején a fekete keménykalap. Nevet, szemeit ferde résekre húzza ujjacskáival, újabb kuncogás, harcias kardozó mozdulatok, aztán szem ferdére megint. (Soha mulatságosabb szamurájt!) Na, ki ez? Mi ez?
– Kínai!
– Japán!
– Nyúl!
Óvó néni kuncogva közbeszól.
– Nézzétek meg jobban! Ferde a szeme és kardja van!
A felismerés mint egy megvilágosodás, azonnal, hangosan:
– Dobó Istváááán!
Hiába. A lokálpatriotizmust nem lehet elég korán kezdeni.
Tudományos precizitás
Harmadik osztályosok jöttek. Farsangi szokások, hagyományok, ez a kért téma. Legutóbbi találkozásunk Vízkereszt idejére esett, szóba került az is, minek a kezdete ez a nap, hát gondoltam csak úgy belecsapok a “lecsóba”, s felteszem a kérdést:
– Mikor kezdődik farsang?
Komoly szemű fiúcska emeli rám mindentudó tekintetét, s már kész is a válasszal:
– Február 9-én, 16 órakor.
A tanító néninek csorog a könnye a nevetéstől. Csak a kezével tudja jelezni: a tájékoztatás tárgyilagosan pontos.
Előrelátás
Derűs, fiatal anyuka, három pici lánnyal. A legkisebb pár hetes, a babakocsi biztonságában mosolyog, fintorog, nyújtózik és húzza össze magát. Nővérei 3 és 4 éves hosszú hajú törékeny porcelánbabák, libbenő ruhácskákban. Biztos kézzel matatnak a polcokon a könyvek között. A 3 éves egyszer csak otthagyja a meséket, előre vonul, s egy határozott mozdulattal előránt egy könyvet.
– Anya, ezt vigyük ki!
Édesanyja rámered a könyvre, aztán rezignáltan mondja:
– A középső leánykám már készül valamire…
Nézzük mi is a könyvet, pöccen a nevetés belőlünk.
Fekete Barbara: A hiszti. Szülők kézikönyve
Nehéz ügyeink
Első osztályosok. A játékot elcsendesedési gyakorlattal kezdjük, ezt náluk alaposan elő kell készíteni. Mondom nekik, most iszonyú nehezet fogok kérni. Felcsillan a szemük, az mindig fantasztikus és ingerlő, ha nehezet kér egy felnőtt egy kisgyermektől. Pláne ha ezt a felnőtt is tudja. Mármint hogy nehezet kér. Röpködnek az ötletek.
– Meg kell emelni tíz könyvet.
– Nem, annál nehezebbet.
– 1000 könyvet!
– Nem, annál is nehezebbet!
– Futni kell százmilliót.
– Nem, annál is nehezebbet!
– Felugrani a holdig!
– Nem, annál is nehezebbet.
Fantáziájuk elszabadul, vadabbnál vadabb nehézségek szárnyalnak szanaszét. Ragyogó arcú, kacagó fiúcska próbálja komolyra igazítani a képét:
– Halááááál!
Csóválom a fejem…
– Szabad a gazda! Mondd meg!- üvöltik.
– Csöndben kell lenni!
Óriási sóhaj.
– Az tényleg nagyon nehéz! Nagyon!
Felvetik a fejüket.
– De mi megcsináljuk!
És tényleg. Csönd van, behunyt szemek, áradó zene, ringanak a hangokon.
Hátkéremszépen, ez így egészen más. Ha tudják, ezek a felnőttek, hogy ez nekünk hétéveseknek nehéz, akkor megcsináljuk. Mert mi kérem, mindent meg tudunk csinálni. Különösen azt, ami nehéz. Az nekünk könnyű…
Szépségfokmérő
Bébillér Mesekör, mesét mondok. A gyerekek egymás hegyén-hátán, a felnőttek is. Szájuk tátva, szemük csillog, olyan belső mozi képei peregnek előttük, amihez foghatót a legfifikásabb hollywoodi filmrendező és a legrafináltabb operatőr együttvéve se képes megcsinálni. Éppen a kán szerelmének szépségét próbálom ecsetelni. Nem nagyon töröm magam. Mondom, Durija olyan szép volt, de olyan szép, hogy… ti olyat el se tudtok képzelni! Az egyik kislány áhítattal szól közbe:
– Olyan szép volt, hogy szebb volt, mint Hamupipőke.
Az ötesztendős Gergő megcsóválja a fejét.
– Én tudom, milyen szép volt!
– Milyen? – kérdezem.
– Mint Patrícia.
– És ki az a Patrícia?
– Hát a szerelmem az óvodában!
A könyvtáros és a farkas
Óvodások jönnek a könyvtárba. Nagycsoportosak, mindentudók, mindenre kíváncsiak. Letelepedünk az aprócska székekre, kezdeném a foglalkozást, orromra biggyesztem a szemüvegemet. Az egyik legényke azonnal megkérdezi.
– Miért tetted fel a szemüvegedet?
Előrehajolva vontatottan válaszolok.
– Hogy jobban lááássalak!
A gyerekek “veszik a lapot”, visítanak, nevetnek. Egyikőjük hangosan kiabálva ugrik fel az izgalom hevében.
– Te nem is vagy olyan, mint a farkas! Neked nincs is szőröd!
– Dehogynem – mondom – Ehun-e, itt a fejemen!
– Az csak haj! – rikkantják. Már a következő kiabál hevesen.
– És nem is élesek a fogaid!
Sajnos, gondolom magamban. Szőke, copfos, kékszemű, angyalarcú kislány áll fel. Közel hajol, mélyen a szemembe néz, határozottan, lassan, tagoltan mondja, hogy megértsem.
– És farkad sincsen.
Szemben velem az óvónéni leplezetlenül vigyorog. A gyerekek mérhetetlen komolysággal bólogatnak. Én pedig gyakorlom az önuralom erényét.